Pogácsa volt.
Krumplis.
Illata bejárta a túlmelegedett szobát.
A kályha ontotta a forróságot.
Beragadt emlékkép.
Gyereköröm.
Vajh, mi marad meg,
állandósul idővonalon?
Besárgult életképek,
szavak, mondatok?
Mi idézi fel újra
és újra a nyarat?
Azt a feledhetetlen,
önfeledt nyarat.
Ebihalat fogtunk.
Volt belőle sok.
Aztán elengedtük.
Abban a kis pocsolyában.
Anyám főzött.
Majd este hazamegyünk.
Miért jó visszaemlékezni
jelentéktelen dolgokra,
az utcabeli gyerekekre,
a labdára, egy mosolyra?
Hisz nem történt semmi,
csak űztük az unalmat,
keresve az izgalmat,
kerülve a nyugalmat.
Az első cigi.
Le se tüdőztük.
Játszottuk a nagyfiút.
Béna, aki nem gyújt rá.
Bolondok voltunk.
De bénák nem, rágyújtottunk.
Már semmi nem lesz ugyanaz,
megjelent a felelősség,
tervezés, gondok,
feladatokból bőség.
Már le se merek ülni a fűbe,
a kullancsokra gondolok,
csak reménykedem, hogy a
felnőttek is néha boldogok.
Festett tojásokkal játszottunk a réten.
Locsolásért kaptuk.
Pénznek jobban örültünk.
Párat megettünk.
Volt közte nyers is.
Fene a lustáját.
Fel se fogtuk akkor,
szabadságunk volt.
Bár vissza tudnám ezt
hozni a múltból.
Csak pár órára,
esetleg napra.
Láncok nélkül
menni ki a szabadba.
