„Tiltott érintkezés”-üzenetek átölelve
„felelősségem tudatában”-gondolatokkal
zárták ki a világot, felfedve
előttem a kétismeretlenest.
Magány és én.
Annyira ismerlek titeket, amennyire mégsem.
Talán szokatlan, de megszokhatatlannak kétlem.
Kis időre.
Nem terveztem, de a kutya se kérdett.
Hát rendben, csináljuk, érted és értem.
Legyen hasznos.
Elfeledem a pénz szagát, s figyelem
gördít-e le rólam köveket, lassít-e
életem zuhanó homokszemein,
látok-e új, értékes igazságot.
Írok verset.
A magányról. Hogy elűzzem a magányt.
Mintha lenne itt irónia talán.
Halkan nevetek.
A humorérzékemet nem adom.
Inkább a napi rutin, amit feladok.
Sokat aggódom.
A mosolyra könnyeim folynak,
nem érdekel férfilétem, csak
emberségem kiáltja némán
a szavakat: nyugodjék békében!
Imám szól.
Ismeretlenekért, hősökért, áldozatokért,
hazámért, s egy új, talán jobb világért.
Vége lesz.
Reményt gyújtok, hogy az akkori énem
bölcsebbnek tűnjön a tükörbe nézve.
Viszlát magány!
Szeretlek, Én!
