Délelőtt még levüket csurgatták földre
a felhők, s amerre mentek mindenhol
szitált. Alattuk jártam, jól tudom, nem
biztos magában már a nyár.
Hazára szellőket hozott, s most a hulló
levelekből csörögve szól, tenyérnyi pók-
hálót libegtet oldalán az üres kutyaól.
Valószínű, hogy félreértem szándékát
a délutánnak, ami úgy elhúzódik, akár
a régi istálló falára vetülő nyakigláb
árnyék, és mintha óriások szelnék át
a kertet, hirtelen röppennek égbe gerlék –
csak én tudom egyedül az egész világon;
elfelejtették kibontani a naplementét.
