(1)
Magad indulsz útnak – bár kértek rá,
már nem feszít teher, könnyű a szív,
az út, s a lépteidnél kedved minden
mozdulathoz friss erőt teremt.
Korábban fáradt voltál, elcsigázott,
ezernyi nyűgöt hordozó, aztán már
az első métereknél semmire se rest,
csak számolod magadban boldogan
a szántás menti kőkereszteket.
(2)
Hálát adsz a létezésért, hálát a leckékért,
mit kaptál, adtál is talán – esendő vétkeid
apránként mind elengeded, s abban bízol;
jövődet szép szándékkal épp egyengeted.
Mersz hinni abban, a tested álca, a lelked
Isten otthona, és megtanulsz elválni mind-
attól, ami nem is volt a sajátod soha.
(3)
Lemorzsolódnak a korábbi eskük,
kikopnak belőled eltúlzott, hanyag
ígéretek, és mire mindent elengedsz,
ami valaha bántott, megmenekül
a saját világod!
