Nyár végén öreg
időanyó ül az úton,
hosszú, csontos ujjával
port kavar.
Vihart vár, szelet.
Áll az idő.
Kereke közt por csikorog.
Múlik a nyár,
s minden, amit hozott,
csak érezni lehet,
jön esti, hűs lehelet.
*
Erdő szélén, eső elől
vacogva megpihent az ősz.
Vékony gallyból font eres
keze tüzet rakott.
A táncoló parázson át
látta, amit a nyár nevelt,
mind előtte. Terített asztal,
szőlősorok, alma, körte.
Fázósan összehúzta
lomb-köpenyét.
Fejét lassan álomra hajtja,
hisz őszi színeit a dér majd
betakarja.
*
Sápadt levelek alatt
csengő-bongó szavak,
fájó érzetek, semmi árnyak.
Esti homályban álom,
elmúlás van…
Csukott alkonyi ajtó mögött
mély sóhajjal mellém ereszkedik
egyszer, ezüst köddel az ősz.
