1. Bezen attamaz kenze kikte…
László király, amint a jégeső ködében támadója eltűnt a szeme elől, a mogyorónyi-diónyi jegek elől hirtelen a legközelebbi jurtában keresett menedéket. Miközben a kopogó jégeső zaja csak érthetetlen hangfoszlányokat engedett be a jurtába, hüvelyébe tette a kardját, miközben másik, vértől csöpögő karjának könyökével törölte meg arcát és homlokát, majd visszafordult, hogy a bezúduló jégesőnek zárja el az útját. Csak utána kezdett bele a magyarázkodásba:
– Elnéz…
Nem tudta még első kimotyogott szavát sem befejezni, mert az elázástól csapzott hajú Ajduával nézett szembe. A lány a jurtája védelmében épp megszabadulni készült a rátapadó ruháitól, s amikor meglátta a belépőt, hirtelen megpróbálta a már szabaddá tett mellét elrejteni előle, de hát egy csuromvizes ruhával ez nem pillanat műve. Jobb híján könyöke mögé rejtette a férfiszemek elől féltett testrészét. A megmentője látványa, kinek vérző karjával megtörölt csuromvizes arca úgy nézett ki, mint aki súlyos sebekkel menekült volna egy harctérről, sikolyra késztette.
– Te megsérülsz? – kérdezte tört magyarsággal, látván a díszes magyar öltözetet.
Feledve félmeztelenségét, rémülten megmentőjéhez ugrott, majd női ösztöne ismét arra késztette, hogy saját ruhájához kapjon, hiszen a férfi tekintete megbabonázva tapadt rá. A király hirtelen észbe kapva illendően elfordult, miközben tombolni kezdtek benne a hormonok.
– Csak egy kicsit… A karom… – hebegte vissza magyarul, ha már ezen a nyelven szóltak hozzá, már elfordulva, majd hátranyújtva a karját, hogy láthatóvá váljon a sérülése, melyből, bár nem volt mély, látványosan ömlött a vér.
– Kötöm be…
Bár kintről beszűrődött némi lótás-futás hangja, egyikük sem tulajdonított neki jelentőséget. A lány annyira visszaráncigálta magára ruháit, hogy almáit takarja, majd nekiállt ellátni a sérülést. Eközben László király leült törökülésbe, továbbra is háttal a lánynak, engedelmesen hátranyújtva a sérült testrészét. A lány érintésétől megvonaglott kissé, s bár az elázott ruhában már fázni kezdett, a meleg is elöntötte. Csak úgy a szeme sarkából hátrapillantott, az illem látszatát megadva. Ajdua épp elfordult, hogy valamit elvegyen, amire a kötözéshez szüksége volt, majd visszafordult a seb irányába. László király rajtakapott kamaszként fordult el, de az illem előírásainál erősebben tombolt benne a vágy…
Egy sebet sem lehet a végtelenségig kötözgetni, pláne, ha nem mély, veszélyes vágásról van szó. Ajdua miután elengedte a bekötözött kezet, kényszert érzett egy kis hálálkodásra.
– Én nem tud, hogy köszön meg, mert engem véd meg.
László király szembefordult Ajduával. Elvileg most neki kellene viszonthálálkodnia, hiszen a lány egykor az életét mentette meg, amikor kimentette a folyóból. Már-már viszonthálálkodásra nyitotta a száját, végül inkább pajkos mosollyal annyit mondott:
– Csókolj meg!
Szemének tüze még többet mondott. Erre a merészségre már Ajdua szemében szikra villant.
– Ezzel más is próbálkoz ma! S az volt jutalom! – mutatta meg a királynak sokatmondóan a küz kuumajon használt korbácsot, jelezve, hogy túllépte a határt. Egy pillanatig farkasszemet néztek.
– De én utolértelek! S aki megérinti a lányt, mielőtt célba ér, annak csók jár! – dobolt László király torkában a szíve.
Először Ajdua nem értette az utalást. Aztán rájött, hogy ez az előkelő magyar férfi a kettejük egykori különös küz kuumajára utalt. A hamiskás mosoly mögött nem érződött semmilyen erőszakoskodási szándék. Felbátorodott.
– Akkor kell pótol, amit mulaszt akkor… – emelte fel a korbácsot. Mert nem ér utol, sőt…
– Deee… Megfogtam a kezed, mielőtt beértél az orduba. Korbácsolni csak a visszavezető úton szabad! – folytatta László király az évődést. – Kérlek! – tette hozzá rövid szünet után könyörgő hangon.
– Előbb az én nyelvemül kell fohászkod! – felelte Ajdua abban a tudatban, hogy teljesíthetetlen feltételt támasztott a férfi elé.
– S ha megtanulok fohászkodni kunul, megcsókolsz? – kérdezte a lányt pajkosan.
– Ha tudol. Talán. Majd – felelte Ajdua még mindig magabiztosan.
– Ugye meg vagy keresztelve?
– Kell… – felelte, jelezve, hogy muszájból, de már gyanakvó szorongással a hangjában.
– Jó, akkor térdeljünk le, s fohászkodjunk ahhoz, aki gyermekként arrafelé terelte az utamat, hogy meglássalak, s azóta is rád gondoljak. Később ismét azt akarta, hogy utunk keresztezze egymást. Majd téged arra késztetett, hogy bár menekültél előlem, minden logikát nélkülözve visszafordulj, s üldöződet megmentsd. Most úgy akarta, hogy itt legyek a csortánok küz kuumaján, s ismét meglássalak, majd arra vezérelte az utam, hogy megmenthesselek attól az erőszakos frátertől… Végül a jégesővel pont a te jurtádba kergetett be, hogy most kettesben lehessek veled. Gyere, térdelj mellém, és fohászkodjunk hozzá… – mondta magyarul, majd példát mutatott, kezét kinyújtva, és várakozóan a lányra nézve, hogy kövesse példáját. Ajdua, bár sejtette, hogy saját csapdájába esett, vonakodva bár, de hagyta kezét megfogni. A korbácsot még mindig a kezében tartva a férfi mellé térdelt, maga sem tudva miben reménykedett.
– Bezen attamaz kenze kikte… – kezdte meg László király a miatyánkot, várakozóan a lány felé fordulva, kezét úgy téve össze imára, hogy közben a lány kezét is fogta.
– Bezen attamaz kenze kikte… – ismételte meg a lány remegő hangon, elengedve a korbácsot és odatéve másik kezét is. A folytatást már közösen mondták:
– szen lészen szen adon
dösön szen küklön
nitziengen gerde ali kikte
bezen akomezne oknemezne
bergezge pitbütör küngön
ill bezen menemezne
neszen bezde jermez berge utrogergene
illme bezne algyamanna
kutkor bezne algyamanna
szen börsön boka csalli
batson igye tengria.
Ámen[1]
– Honnan tudsz te kunul? – kérdezte már anyanyelvén Ajdua.
– Édesanyámtól – felelte László király, most már ő is kunul, bár kiejtésébe némi magyaros hangsúly is keveredett. – Mielőtt megkeresztelkedett, Csengele volt a neve – nézett várakozóan a lányra az ígéret betartását követelve. Ajdua nem vonakodott többé… S az ellen sem tiltakozott, hogy a férfikéz csuromvizes ruhája alá csúszva vonja magához, s már ziháló lélegzettel ő is segített a vizes ruhák eltávolításában, nehogy megfázzanak… Kit érdekelt már, hogy odakint Otrok a már csendesedő eső halk moraján át ismerte fel László királynak az egyik jurtából kiszűrődő fohászkodó hangját, melybe egy lány hangja is keveredett. Társait arra intette, ne zavarják meg… Így hát a jégesőben tettek eleget kötelességüknek, miközben uruk etyepetyélt. Testőrsors… Közben intézkedtek, hogy a király karját megsebesítő kun legényt előkerítsék akár ürgelyukból is.
László király már a szerelmes ölelés után kérdezte meg a lánytól:
– Hogy hívnak?
– Ajdua. S téged?
– Lászlónak – mutatkozott be ő is. Úgy döntött hirtelenjében, hogy nem henceg királyi mivoltával. Ez a tündér itt a karjában ne királyi címéért, hanem önmagáért szeresse. Ajdua pedig nem firtatta tovább a rangját. Egyértelmű, szeretője egy magas rangú magyar család sarja lehet, a király kíséretéből, anyja kun, apja magyar, de az meg se fordult a fejében, hogy talán épp a királlyal szeretkezett.
Ám a bemutatkozás valahogy mindkettejüket visszahozta a valóságba. A viharfelhők elvonultak, kezdett világosodni, László királynak eszébe jutott, a naplemente előtt jelenése kell legyen a kunok előtt, s feltehetően ennek előkészületei miatt már keresik. Ajduának a szíve pedig apja esetleges betoppanása miatt szorult felére.
– Mennem kell… – nézett László király elég savanyú képpel csuromvizes ruhái felé. Egy ilyen jégeső erősen lehűti a levegőt, lova is biztos elkódorgott, testőrei vajon merre keresik? Ajduában megszólalt a minden nőben ott rejtőző anyai gondoskodás.
– Nem mehetsz abban, Várj… Adok az apáméból, vedd el azt. Majd visszahozod…
Ajdua nem kísérte ki, csak ült bűntudatosan a jurta közepén, várva a kivégzést. Ismerte apját, és a magyar urak iránti ellenszenvét. A csortán kám[2] nemcsak a rájuk kényszerített kereszténység képviselőit, az őket alacsonyabb rendűnek kezelőket látta a magyar főurakban, hanem saját családjának története is szolgáltatott okot rá. Ajduának volt még egy nővére. Meggyalázva és holtan találtak rá. Igazság nem szolgáltattatott.
László király hiába remélte, hogy egy jurtában eltűnve kalandja titokban marad. A jégeső után szokatlanul fényesen ragyogó napsütés fényében bújt elő Bugac kám jurtájából kun öltözetben. Azonnal kiolvasta Otrok rosszalló tekintetéből, hogy kalandja pletykatéma lesz, s ez is eljut a királynő fülébe, aki Köpcseccsel és Mandulával töltött éjszakáját/férfivá avatását is szemére hányta, bár Izabella királynő nem égett a vágytól, hogy királyi hitvesével szeretkezzen. Hamarosan azt is be kellett látnia, hogy testőrségét is hiába esketné titoktartásra, hiszen az támadójáért az egérlyukat is felforgatók még azalatt tettek róla, hogy az eset nagy nyilvánosságot kapjon, miközben ő Ajduával szerelmeskedett. Mert hát az, aki fegyvert fog a királyra, sőt meg is sebesíti, az nem úszhatja meg büntetlenül.
Ám az ügy még ennél is bonyolultabbnak bizonyult. Elszeretni egy kun elöljáró fiának a kedvesét, majd példamutatóan kivégeztetni a kárvallottat nem a legjobb ómen, ha azért megy a csortánokhoz látogatóba, hogy megnyerje támogatásukat a következő háborúhoz, még akkor sem, ha Ajdua nem kedvelte a az őt ostromló Tört-Ogult[3]. Tanácsadói sem tudtak megegyezésre jutni a történtekkel kapcsolatban. Akadt, aki azzal érvelt, hogy a felségsértést nem hagyhatja a tettes példás megbüntetése nélkül, mások óva intették… S tanakodásra sok idő nem maradt, hiszen a kunok is várták a király megígért beszédét.
Miközben egyre élesebb hangon hangzottak el az érvek és ellenérvek, egyik őr lépett be a királyi vendégnek felállított „vendég”-jurtába.
– Egy csortán előkelő kér bebocsájtást uram. Azt állítja, hogy az apja annak, aki megsebesítette királyunkat. László király meghallotta.
– Engedjétek be!
Arbuz tett két lépést, majd térdre esett, s fejével a földet érintette. Erős kun kiejtéssel, de jól beszélt magyarul.
– Tudom, fiam nagyot hibázott, mögbocsájthatatlant. Még féltékenységében söm öngedhette mög magának, hogy a királyra közet emeljön. De nöm tudta, hogy kire emel közet. Tíz gyermeket nömzettem feleségeimnek. Három nöm érte mög a tíz évet. Egyik lányom a szülésbe halt bele. Egy másikat möggyalázták, s nöm bírta elviselni a gyalázatot… Egyik fiamat bika öklelte föl. Három viszont harcban esett el. Kettő Béla király seregében, a harmadik István király seregében szolgált. Az általok hozott áldozatért csörében kérem… – csuklott el a hangja – Tört-Ogul maradt az utolsó… Részög volt, mert a Küz kuumaj után a fiúk és lányok nagyon mögalázták… És szerelmös… Tudom, nagyot hibázott. Jóvá fogja tenni. Én kezeskedöm érte… Mögesküszöm… – tartott rövid szünetet. – Vagy vödd el, az én életemöt, uram, kész vagyok möghalni helyette, de tartsd mög az övét…
– Hogy hívnak? – kérdezte László király.
– Arbuz (Dinnye).
Kissé köpcös alakjához jól illett a neve.
– Kun vagy Arbuz? – fordította kunra a szót. – Akkor állj fel! A kunok büszkék, nem térdelnek!– majd magyarra fordította a szót. – Menjünk, vár a nép!
– Köszönöm, uram! Életem végéig hűen fogom szolgálni!
– Előbb át kellene öltöznöd uram! – szólt rá Baksa György, arra utalva, hogy nemcsak előkelőbb ruházat illik egy ilyen megjelenéskor, de Bugac kám és közte akad némi méretkülönbség is.
– Csortán fiatalok gyülekeznek. Lázonganak, király uram! – jött be az egyik testőre. – Talán halasszuk el a ma esti jelenést, amíg megnyugtatjuk a kedélyeket!
– Nem. Így megyek. Arbuz is legyen mellettem! És hozzátok elő Tört-Ogult is!
Baksa György megadóan bólintott, bár megcsóválta a fejét.
Ajdua előérzetei nem csaltak. Jól ismerte apját. Ki máskor el nem mulasztott volna egy kedves szót, ha meglátta lányát, beléptekor ráförmedt:
– Miközben én Arbuzzal hozományodról tárgyalok, és hogy mikorra tűzzük ki egybekeléseteket Tengri és Umay áldását kérve, te megalázod, ráadásul féltékennyé teszed, hogy más választása ne legyen, mint a szerelme védelmére kelni. Most ez akár a fejébe is kerülhet!
Ajdua meghökkent, hisz Lászlóból nem nézett ki ilyen bosszúállást azért a felületes sebesülésért, de fellázadt a nem kívánt házasság ellen, s a hamis vádat sem bírta szó nélkül hallgatni.
– Nem akarok Tört-Ogul felesége lenni! Sohasem akartam! S nem tettem féltékennyé! Ő jött ide tök részegen, s erőszakkal meg akart csókolni! László épp jókor vetődött erre, hogy a védelmébe vegyen. Erre az az idióta Tört-Ogul kést rántott, és megsebezte! Én kötöttem be! – tette hozzá nyomatékul.
– Szerelme védelmében. S most lehet meg fog halni. Mert szerelmét védte. Téged!
– Nem vagyok a szerelme. Esetleg ő epedezik, de nekem…
– A király épp most ítéli halálra!
– A király? – nyitotta tágra Ajdua a szemét a meglepetéstől. Hirtelen értelmet kapott a védelmére vágtázó lovasok csoportja. A király testőrei voltak…
– Azt se tudtad, hogy a király? Lefeküdtél vele?
Egy ilyen vád után hirtelen beálló döbbent csend, bármely rövid is legyen, nagyon beszédes tud lenni. A király… Tényleg őt is Lászlónak hívják… és az édesanyja kun… a terter nemzetségből.
– Te szajha!
– Nem vagyok… Szere…
– Neem, ha eddig nem voltál az, de most mán tényleg az vagy! – vágott közbe az apja. – A király szajhája! Tán arról álmodoztál, hogy majd feleségül is vesz? S bár már nős, vagy te olyan nő, hogy átvedd az első feleség helyét? A király keresztény, s náluk tiltott a többnejűség! Azt hiszed, ez után az eset után még kellesz majd valakinek? Hiszen ismét erre vetődhet, s ha már egyszer kapható voltál, majd jön a parancs, hogy ismét megkívánt! S férjed ehhez majd vágjon jó pofát, hiszen a király kívánsága? Így fognak ismerni, a király szajhája! Tűnj el a jurtámból! Szégyent hoztál a fejemre! Miután lement a nap, nehogy itt találjalak! – tette hozzá, majd elindult ő is meghallgatni a király beszédét. Még ha okod van a gyűlöletre, még akkor sem árt meghallgatni.
[1] https://honlap.parokia.hu/lap/kunszentmiklosi-reformatus-egyhazkozseg/cikk/mutat/kun-miatyank/
[2] Táltos
[3] Ejtsd: Tört-o’ul. Jelentése negyedik fiú. A török nyelvekre jellemző egy szinte hangtalan g (ğ) létezése Ugyanakkor a török nyelvekben, mint a kun, éppúgy mint a magyarban megvan a magánhangzó-harmónia. Vagy a szó eleji vagy a szóvégi magánhangzó(k)nak tehát alakulnia kellett. A magyar forrásokban Törtel néven ismert.
Legutóbbi módosítás: 2020.09.22. @ 13:01 :: H.Pulai Éva
