Mi mennyi?
Poros nyári délután volt. Az útmenti fákon verebek hangoskodtak, s háztetőn szédülten burukkolt egy golyvás galamb. Fenyő borította, nagy hegyek vigyázták a városka házait, meredek utcáit, az embereket, a templomtéren hancúrozó gyerekeket.
Gyárfás a cseresznyefa alsó ágán csimpaszkodott, de elérhető magasságban már egyetlen szem cseresznye sem mutatkozott. A ház árnyékában heverő kuvasz hirtelen felkapta a fejét és acsarkodva rohant a kerítéshez. A fiú leugrott a földre és a kutya után futott.
– Nyughass, Betyár! – szólt rá a kutyára, s az lejjebb vette a hangerőt, s megcsóválta a farkát jelezve, hogy tudatában van a kicsi gazdi jelenlétének.
A kerítés rácsai közt kinézve meglátta az izgalom okát. Egy nagy társzekér döcögött a köves úton, rajta töméntelen holmival, bútorral. A szekér hamarosan megállott, éppen a szomszéd ház kapuja előtt. Gyárfás lélekszakadva rohant be a konyhába, édesanyjához.
– Megjött az új szomszéd! – lihegte izgatottan.
– Tudom, az este Szekeres úr eljött szólni, hogy ma költöznek. Udvarias, igazi úriember! Van egy korod béli fia, Sanyi. Ha elrendezkedtek, majd átjön, ismerkedjetek meg.
– Ide ne jöjjön semmiféle Sanyi! majd jól elkergetem, ha idedugja a képét!
– Gyárfás, Gyárfás ismét fölöslegesen heveskedsz.
Egyszóval, új fiú költözött az utcába és éppen Gyárfás szomszédjába. Vékonypénzű, sovány gyermek volt, Sanyinak hívták, ahogy anya már megmondta, s mindjárt az első nap, hogy megérkezett, összeverekedett Gyárfással. Úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött, mondtuk annak idején, ha nem lehetett eldönteni, ki a kezdeményező. Minden alkalom jó egy kis verekedésre, de most az ismert csúfolódó rigmus adott rá alkalmat:
„Sanyi, Sanyi, Sanci, bent a macska hajtsd ki!”
Nagyon zokon vette az új fiú, és bőgve, vadul nekiugrott Gyárfásnak, akit váratlanul ért a támadás, hanyatt bukott, s júl beütötte a fejét valamibe. Erre ő is elkezdett bömbölni. A nagy hangzavarra eléfutottak a felnőttek mind a két házból. Anna néni, a Sanyi anyukája, és Vilma néni, a Gyárfásé.
– Fellökött! Mehegütött!
– Azt mondta Sanci!
Kiabáltak összevissza a delikvensek. A hangzavart fokozta anyáik hangos igyekezete, hogy csendet teremtsenek. A felnőttek hangjától megszeppenve elcsendesedett a két lurkó és halkan hüppögve bújt az anyja szoknyája mögé, s onnan lesett a másik felé.
– Sipirc befelé! – parancsolták be a házba a gyerekeket. – Majd otthon számolunk, hogy ilyen ramazurit csaptatok.
Gyárfás, ahogy elment Sanyi mellett, kicsit meglökte, mire az kinyújtotta rá a nyelvét. Erre mindketten elnevették magukat. Így kezdődött a barátságuk, mely aztán évtizedekig tartott. Érdekes volt ahogyan ragaszkodtak egymáshoz – a gyámoltalan, beteges fiú meg a másik, az életerős, vidám fickó. Kiegészítették egymást. Sanyi lévén jó eszű, szorgalmas gyerek, annak ellenére, hogy egy évvel alatta járt, segítette Gyárfást a tanulásban, aki pedig megvédte a barátját a csúfolódóktól. Mert akadtak ilyenek szép számmal. Ilyenkor ütött vágott, még a nagyobbakat is megfutamította.
– Fussunk, jön Gyárfás! – kiáltották és biztos távolságba menekültek.
A Sanyi gyerek tulajdonképpen azért marad el egy évvel Gyárfástól, mert beteg lett, éppen az iskolakezdés évében. Nagyon beteg lett. A hátcsigolyája betegedett meg és ezért gipszágyban kellett feküdnie majd fél évig, és utána korszettet, gerincfűzőt kapott. Nagyon nehéz időszak volt.
Már amikor megérkeztek az utcába, feltűnt, hogy milyen vékonypénzű gyerek, hogy milyen furcsán, nehezen mozog, alig vesz részt a közös játékokban. Anyukája elvitte az orvoshoz, látva, hogy napról napra nehezebben mozog és nem futkos a gyerekekkel, hiába hívják.
– Menj, fiacskám a többiekkel! – unszolta, de Sanyika csak ingatta a fejét, hogy nem akar menni.
– Fáj valamid?
– A hátam, a fejem, a lábam, ha szaladok! – tört ki végül a panasz a gyerekből.
A doktor, miután megvizsgálta, csak csóválta a fejét, és amit mondott, nem volt vidám dolog.
– Anyuka kedves, ezt a kis pacienst minél hamarabb be kell utalni a kórházba. Ha lehetne már most!
Anna néni, Sanyika édesanyja sírva fakadt. Hullottak a könnyei, meg sem tudott szólalni néhány percig.
– Ott … ott mit csinálnak az én kicsi fiammal?
– Megvizsgálják alaposabban, mint ahogy én itt tudnám, és a főorvos majd eldönti, mit kell tenni.
– Mit? Mit?
– Valószínűleg műtétre kerül sor.
– Édes Istenem segíts meg! – zokogta az asszony.
– Asszonyom, a kétségbeesést halasszuk a főorvos úrral való konzultáció utánra.
Dallos Ábel ortopédus főorvos alapos vizsgálatok után az operáció mellett döntött. Nehéz műtét volt, órákig tartott. Utána Sanyi hosszú időre bent maradt és még az ágyból sem kelhetett ki – a gipszágyból. Barátja, Gyárfás szinte naponta látogatta, vitt neki gyümölcsöt, édességet, és mesélt az iskoláról, ami Sanyi nélkül kezdődött.
Édesapja, Szekeres Péter banki alkalmazott, a számok virtuóz mestere, akire fényes karrier várt a szakmájában, hisz máris osztályvezető, most értetlenül és megrettenve áll a betegség által teremtett változások előtt. Ameddig Sanyi fia a kórházban feküdt, minden nap bement hozzá, és ott üldögélt a gyerek ágya mellett egy kórházi széken. Szótlanul, magába roskadva ült és leste, mivel tudna segíteni; néha megtörülte a kis beteg homlokát, megitatta, ha inni kért, és úgy érezte meghasad a szíve az aggodalomtól. Az esti vizitig maradt, s akkor átadta a terepet az orvosoknak. A fiacskája buksiját megpuszilva a fülébe suttogta: „gyógyulj meg hamar!” és az ajtóból integetve távozott.
Másnap, munkája végeztével ismét megjelent. Szokásához híven az irodából a kávéházba vezetett az útja, ott ellenben nem időzött hosszan, csak éppen üdvözölte a barátait és szabadkozott, hogy nem maradhat.
– Beteg a fiam, megyek hozzá a kórházba! – magyarázkodott, mire a társaság bólogatva biztatta, menjen nyugodtan.
Újra csak ott üldögélt szótlanul, de néhány nap múlva maga Sanyika törte meg a hallgatást azzal, hogy megkérdezte, mit csinál, hogy van Barta-bácsi a portás és a fia, Kálmán?
Otthon gyakran mesélt a portás ügyes-bajos, sokszor humoros dolgairól. Még sorkatona korukból ismerték egymást. Most is szívesen felemlegette Barta-bácsi alakját. A beszélgetés megindult és hamarosan sort kerítettek apa irodai munkájára is. Elmondta, egész nap mivel foglalkozik attól kezdve, hogy belép a kapun és szót vált Barta-bácsival. Elmondta, milyen feladatokat kapott és hogyan sikerült azokat megoldani.
Sanyikának felcsillant a szeme, amikor édesapja a mennyiségekről, számokról tett említést.
– Az mennyi? Mennyi? – kérdezgette a gyerek mindegyre.
Ebből aztán nagyszerű játék kerekedett. Úgy nevezték el, hogy „mi mennyi játék”. Ezután, amikor apa megérkezett, Sanyika már kezdte:
– Játszunk mi mennyit?
És akkor kérdezgették egymást, a helytelen válaszokon nagyokat kacagva. A gyerek napról napra jobban megismerkedett a számokkal, hamarosan megbarátkozott a tizedesekkel és a törtszámokkal is – anélkül, hogy látta vagy leírta volna magukat a számokat. Az értéküket ismerte meg, nem a formájukat, alakjukat.
Gyárfással is próbálták ezt a játékot, de barátja nem volt ennyire otthon a számok világában, így más beszélgető játékot találtak ki. A „mi mennyi” helyett a „mi hol van” nevűt. A falu utcáira, épületeire, közeli környékére kérdeztek rá egymástól. Például „hol van a templom, az iskola, a piac, vagy keresztapa háza?” Így Sanyi játszva ismerhette meg falujukat a kórházi ágyban fekve.
Mire a kórházat elhagyta, már jól tudott tájékozódni a faluban – fejben! Nagy haladást ért el számok ismeretében, világában édesapja nagy örömére. Kávéházi barátai előtt mindig emlegette, „látszik, hogy az én fiam, matematikus vénája van!”
Gyárfás bámulattal figyelte barátját, ahogy napról napra magabiztosabban mozog a mennyiségek, a számok között.
– Te, hogy vagy képes számolni anélkül, hogy látnád a számokat?
– Én tudom, érzem a számokat, nem kell látnom a kinézetüket.
– Ezt nem értem!
– Figyelj, ha azt mondom, hogy adok neked két almát, te akkor is tudod, hogy hány almát kapsz tőlem, ha nem is látod leírva a számot, a kettőt.
– Igaz! Hogy te milyen okos vagy!
Legutóbbi módosítás: 2020.10.24. @ 17:23 :: H.Pulai Éva
