Hmm, azt hittem szebb a mennyország. Na jó, ez ironikus volt, persze, hogy nem ott vagyok. Elmondhatnám szépen is: szerető tulajdonosom azt a döntést hozta, hogy kiemelt értékeimre való tekintettel egy méltóbb környezetet keres nekem, és ezt meg is találta ebben a szép fémdobozban, ami megóv az esőtől és a vandál kezektől. Persze nem vagyok bolond, így maradok a realista megközelítésnél: kibasztak a kukába. Azt hiszem, lassan itt a vége. Még nem tudom, milyen formában jön el, talán újrahasznosítanak – ennek legalább lenne értelme –, de az is lehetséges, hogy kikötök egy büdös szeméttelepen, és szép lassan elrohadok. Utóbbi nem a legszebb vég, de legalább nem égettek el. Még csak azt se mondhatom, milyen hosszú életem volt, az első oldalamon lévő dátum szerint mindössze tizennégy évet éltem.
Akkor most várok. Kicsit nosztalgiázom közben, mert azért szép éveim voltak. Alkotóm gyönyörű sorokkal írt tele. Még emlékszem, mily sok órát töltött a foteljében ülve, és mennyit gondolkodott közben. Számítógépre vitte az elkészült verseit, majd összerendezte őket, és nemsokára egy nyomdában láttam meg a napvilágot. Milyen boldog volt akkor! Felemelt, és mélyen belém szagolt. Szeretett engem, határozottan szeretett. Vajon tudja, hogy az enyészeté leszek? Valószínűleg nem, a szíve is megszakadna tőle. Az enyém is megszakad. Tessék? Hogy egy könyvnek nincs is szíve? Ezen most jót kacagok. Már hogyne lenne. Tessék csak beleolvasni a soraimba. Tele van szívvel, lélekkel, és érzésekkel. Pont nekem ne lenne szívem! Hoppá, hiszem, nem vagyok egyedül. Ott egy József Attila kötet is, emlékszem rá, a harmadik szomszédom volt a polcon. Ami azt illeti, őt se vették le sokszor a helyéről. Ez méltatlan. A tulajdonosom nem lehetett nagy versbarát. Akkor viszont minek kellettünk neki? Dísznek? Végül is, ez könnyen előfordulhat. Van, aki csak lakásdísznek használja a könyvespolcot. Aztán felújítja a környezetét, és az új koncepcióba már nem férünk bele. Keres helyettünk valami divatosabbat, menőbbet. Szomorú? Kicsit az, de ez az ő lelki szomorúsága, a történetem tragédiája nem őbenne rejlik. Inkább abban, mennyire felesleges volt a sok belém fektetett munka. Miért nem ajándékozott oda valakinek? Akár egy könyvtárnak. Vagy le is tehetett volna a földszinti asztalra, valaki csak örült volna nekem. Elpazarolt világ ez, jobb is, ha itt hagyom örökre. Rendben, nem vagyok olyan szép karcsú, mint egy pendrive, viszont az illatom határozottan kellemesebb. Az élet egy nagy szerencsekerék. Isten pörgethette volna úgy is, hogy olyan gazdához kerüljek, aki méltóan szeret, és vigyáz rám, akinek nem csak dísz vagyok a polcán, hanem néha belém is olvas. Milyen idillikus lett volna. Értelmet nyertek volna a szavak, mondatok, a sok tartalmas gondolat. Miért nem látja bennem valaki az értéket? Hogyan lehetséges ez?
Jaj, vakítanak a napsugarak! Kinyitották a kuka tetejét. Egy szomorú arcú férfi néz le rám. Kiemelte a József Attilát. Azt hiszem, ő egy hajléktalan. Már én is az vagyok. Kiabálnék, ha lenne hangom: – Hé, én is itt vagyok! Vigyél magaddal engem is! – Megfogott! Ez az, csak vigyél el innen. Keress egy új otthont nekem, még oly fiatal vagyok, még annyi örömöt adhatok a világnak. Talán bevisz egy antikváriumba, vagy kivisz a bolhapiacra, ezekről jókat hallottam. Ott nem hagyják pusztulni az értékeket, megbecsülik a hozzám hasonlót. Szervusztok! Nagyon örülök nektek! Milyen szépen összegyűltünk ebben a büdös szatyorban. Ez a bűz most reménnyel tölt el. Mélyen magamba szívom, mert talán egy szebb jövő reménye. Igen, hiszek benne! Ne beszéljek annyit? Miért vagytok ilyen szomorúak? Az élet szép! Csak higgyetek benne, én is azt teszem.
Legutóbbi módosítás: 2020.10.17. @ 16:55 :: H.Pulai Éva
