Nincs képlet, amivel ki tudnám számítani, mit fogsz tenni, ha bevallom neked, vétkeztem, bűnös vagyok.
Ezek csak szavak, és bármilyen negédes, csábító ígéret is, nem tudod tettekké váltani, nem ér el téged a valóság fájdalmas igazsága. A bűnöm az, hogy átváltoztam, szárnyaim lettek, és megpróbálom használni őket. Nincs benne gyakorlatom, lehetséges a zuhanás a semmibe, kétszer nem lehet meghalni. Én már akkor halott voltam, amikor kértelek, figyelj rám, hallgass meg.
Lehajoltam egy virágért, és képtelen voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Ezért minden nap kimegyek hozzá, és gyönyörködöm benne úgy, hogy nem birtoklom. Jó érzés. Meghagyom az életét, nem akarok tőle semmi mást, csak hogy pompázzon és gyönyörködtessen. Ez az igazi szerelem. Bármikor is, bárhol is ér el, nem tudod megcáfolni. Nem csupán vallomás, versbe burkolt csábítás, csendes, befelé forduló magány. Olyan, mint a hajnali pára, hamar eloszlik, de az élet tanúsítja, hogy itt járt. Dús levelek, pompás színekben tobzódó bibék és porzók élednek tőle a nappali fényre.
Kimentem, hogy megnézzelek, gyönyörködjek szépségedben, és elhitessem magammal, hogy nekem is nyílik virág. Döbbenten láttam, hogy nem vagy már ott. Valaki önző módon leszakított, fájdalmat okozva ezzel.
– Bíztam benned – mondtad. Most már nem bízol? Nem tudom, mire vagyok képes, a szárnyak mire jók? Kétszer meghalni nem lehet.
