(1)
Ez a hajnal is az első fényekből fakadt, s
ugyan borús kicsit, ámulatba ejtő tejfehér
ködét a madarak már szárnyaikra vették
– csendesen nyugatra tartanak. Pár óra,
nyomát sem láthatják a későn ébredők.
(2)
Túlságosan korán van, hangokat sem
ébreszt még a gondolat – az ajkak közül
kiszakadó sóhajok pedig értelmet
keresve futkároznak a szobában.
(3)
Úgy képzeld; apró kristályok. Átlátsz
rajtuk, de beléjük nem, és egymáshoz
koccannak, amikor a fény felé rohannak
összegyűlni az ablaküvegen.
(4)
A szilánkokért hatalmas angyal érkezik.
Nyitott tenyeréhez, mint óriási, fénylő
mágneshez milliónyi éles darab lebeg,
amíg az ablaküvegről az összes világba
vágyódó sóhaj lepereg.
(5)
Aztán már, mintha láthatatlan izzó tégelyt
markolnának ujjai, olvadni kezd a sok szilánk
– apránként csendesül a karcos fortyogás.
Áttetsző balzsammá simul, már selymes
lélekír – abban füröszt az angyal, míg
napindító imáinkba hálánk nyugodni tér.
