Gyerek voltam még, de az otthon
szót jól ismertem – az a hely, ahol
csecsemő koromtól fogva telt az
életem java, sőt, ha vendégségben
jártunk valahol, pár perc után már
azt kérdeztem hisztisen;
Mikor megyünk haza?
Túl kicsi voltam. Azt sem tudtam,
hogy lesz majd olyan tantárgy az
iskolában – történelem, így annyit
szóltam a magyarokról őszintén,
hogy őket nagyon szeretem.
Ha kérdezték, mit jelent magyarnak lenni,
vagy csak eleve a szó, kapásból vágtam
rá; például a családom tagjai és még egy
furcsa érzés, ami egészen megnyugtató.
Persze tudtam, nyelv is, amit anyám
ajkáról lestem el, és az ő hangjának
dallamát utánozva próbáltam szólni,
azóta is beszélem – nem nagy szám,
egyszerűen meg lehet tanulni.
És azt is tudtam, hogy az egész világban
a magyarok azok, akikkel a titkaid meg-
oszthatod, de őket nem látjuk mindig és
néhányuk már felköltözött az égbe, bár
esténként anyám még szól hozzájuk ima
közben – nem is tudom, hogyan férnek el
a tenyerébe.
Megfigyeltem, hogy a magyarok
szokása kereszt formát rajzolni
a kenyérre késsel, és szeretnek
piros, fehér, zöld színű lobogókat
lengetni a szélben. Meg aztán
arról is felismerhető, hogy valaki
magyar, ha mosás után télen, azt
hiszi, megszáradnak a ruhák kint
a szárítókötélen.
A magyarok a hűvös estéken nagyon
szeretnek sült krumplit hagymával és
szalonnával enni – így nem is értem,
nyáron meg hogyan tudnak egy szelet
zsíroskenyérrel is betelni. Amikor pedig
harangszót hallanak, azonnal keresztet
vetnek, nagyon gyorsan kibékülnek
egymással, ha összevesznek. Időnként
pálinkát is isznak – olyankor sokkal jobb
a kedvük. Előtte bár morgolódnak néha,
de aztán hajnalig nevetnek együtt.
Sokuknak hatalmas földjeik vannnak és
örömmel gyűjtögetnek minden vacakot,
amire állandóan azt mondják; valamire
jó lesz! – Szóval, bármi lehet magyar, ami
csak körülvesz.
