1. Tok-Temür
Magába fordulása ellenére 1279 elején még úgy tűnt, hogy László királynak kamaszfejjel sikerül a lehetetlen… A Héder nembeli Henrik fiait leszámítva nem sok ember akadt már az országban, aki nyíltan szembe merjen szegülni vele, habár e győzelmekkel elég sok ellenséget is szerzett magának. Ott volt a Geregye család, amely a Monoslawokkal rokonságban volt, Borsa Roland, akit a szepességi lázadás leverése után kiebrudalt az ott jogtalanul megszerzett vagyonából, a térdet hajtó, de ebbe bele nem nyugvó horvát Babonićok, az ismét függetlenedni kívánó, Kárpátoktól délre fekvő szláv-oláh-kun kenézségek…
Ám 1279 februárjában megérkezett az országba a teljhatalommal felruházott pápai legátus, Philip de Fermo püspök (Fülöp fermiói püspök) „hogy segítse a királyt az országban levő állapotok helyreállításában”. Eleinte László király szívélyesen fogadta, bár már első pillanattól kitűnt, hogy e „segítség” inkább paternalizmus jelleget ölt, mint szó szerinti segítő szándékot. Bár már felnőtté nyilvánították, még nem egészen tizenhét évesen nem volt meg a kellő tapasztalata a pápai megbízás értelmezésében. Hiányzott mellőle gyermekkorában egy tapasztalt apa és egy kiváló tanító, aki nagyapja és dédnagyapja uralkodása idején a Szent széknek az ország belügyeibe való beleszólási kísérleteinek történetét neki elmesélje, értelmezze. Miként sikerült engedményeket kicsikarni a pápától, és mi fulladt kudarcba… III. Miklós pápa pedig, I. Charles burkolt felkérésére elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigieknél komolyabban beleszóljon Magyarország belügyeibe. Hadd érezze az a koronás kamasz, hogy nem tehet bármit az országban, hanem a pápának hűbérese, és Őszentségének elszámolással tartozik.
Pedig László király intő jelnek vehette volna, hogy ennek első bizonyítékaként a pápai legátus nem volt hajlandó megerősíteni székében hű emberét, Kán Miklós választott érseket, sőt, ezután, alternatívaként Gergely esztergomi prépost érsekké való kinevezésétől is elzárkózott. A királynak peche is volt. Lytvoi havaselvei kenéz lázadása miatt az ország másik végébe kényszerült távozni, s nem ellenőrizhette, mi történik Budán.
Lytvoi az 1272-es lázadásakor veresége után is kenézsége élén maradt, de 1279-ben ismét fellázadt, és megtagadta a magyar királytól való függését, de nem kizárólag saját ötlettől motiválva. Az első tatárjárás után visszavonuló Mongol-Tatár birodalom és Magyarország közt elvileg a Kárpátok lett a határ, de 1247-ben IV. Béla már a Johannitáknak adományozta Szörénységet. Miközben a Mongol-Tatár birodalom a kánválsággal volt elfoglalva, IV. Béla fokozatosan visszaszerezte befolyását a Kárpátoktól délre eső területeken. Ám a hetvenes évektől kezdve a Möngke Temür kán alatt ismét megerősödő Arany Horda figyelme egyre inkább kezdett a Balkán és Magyarország felé fordulni. Épp ezért biztatták lázadásra a magyar király vazallusát, némi kun segítséget is nyújtva hozzá. Az egykori Kunország a Kárpátokig és a Szörényi bánságig terjedt, s a kunok e területekről az 1241-42-es tatárjárás óta sem tűntek el. Ám a segítség kevésnek bizonyult. Elég fura csata volt, kunok a kunok ellen… Hiszen a magyar csapatokat is az Alföldön letelepedett kunok erősítették. Lytvoi meg is halt a csatában, öccse Bărbat pedig fogságba esett. Miután jókora váltságdíj fejében megváltotta szabadságát, elfoglalhatta helyét bátyja kenézsége élén, elismervén a magyar királytól való függését. Ám ekkor már javában szövődött az összeesküvés László király ellen.
Már Havaselvéről visszatérőben ismerte fel csapatában a férfit, akit nemrég Ajdua jurtájából látott kijönni. Látván, hogy a király őt nézi, a férfi fél térdre ereszkedett előtte. László király némi habozás után rákérdett:
– Hogy hívnak?
– Miklós.
László király kissé meglepődött a keresztény név hallatán.
– Hogy van a feleséged?
– Nekem nincs feleségem, kegyelmes uram. Meghalt szülés közben – felelte, majd kapcsolt. – Ajdua a húgom.
László király agyában cikáztak az emlékek. „Ajdua, sír a fiad!” – elevenedett meg újra meg újra lelki szemei előtt a jelenet. Majd számolni kezdett… – Nem, nem lehet… – mondogatta magában. – Akkor miért nem mondta meg, amikor találkoztak? De a gyermek kora… Ennek semmi értelme.
– S a gyermek…
Miklós mélyen lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. László király hirtelen felindulásában továbbment. Nem értette az egészet. Ha a gyermek az övé lenne, miért titkolnák előtte? Másnap, mielőtt a kór kunok kiváltak a Havaselvéről visszatérő csapatok közül, hogy hazatérjenek, hívatta Miklóst. Tett róla, hogy kettesben maradjanak.
– Miért titkoljátok előlem a fiamat?
A válasz mellbe vágta.
– Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.
Annyira meglepte a válasz, hogy megadta a távozási engedélyt Miklósnak. Csak másnap, már jó távol rakta össze a mozaikot. Kirakták a szűrét. Neki, a királynak! Ezek után miként menjen oda könyörögni, hogy adják ölébe a gyermekét? Még így, sértett férfiúságától uralva is, amikor a csortánok jurtái mellett táboroztak le hazafelé menet, és meglátta az öreg Bugacot, odament hozzá:
– Nagy hibákat követtél el, s most gyötör a lelkiismeret-furdalás. Ne tagadd, tudom. Elkergetted a fiadat, majd a lányodat is. A fiadat azért, mert egy keresztény lányt akart elvenni tiltásod ellenére. Ha nem kergeted el, lehet csak színből lett volna keresztény, hogy feleségül vehesse szerelmét. A kunok közt él, özvegyen. A lányodat azért, mert a király lotyója lett. Amikor megtudta, ki vagyok, kiadta az utamat. Nem akart a király lotyója lenni. Vállald emelt fővel, hogy hibáztál, és tedd jóvá! Menj, keresd meg őket! A kórok közt élnek Csanád környékén! Vigyázz a fiamra, Bugac! Legalább a nagyapja legyen mellette, ha már az apja nem lehet!
Húsvétra még épp visszaért Budára. Más férfi talán végre megpihent volna felesége karjaiban, de László királynak a nem túl sikeres közös nyoszolyán hálásaik nem adtak erre kellő motivációt. Így a személyzet kérdéseire, hogy készítsék-e elő a közös hitvesi ágyat, tagadóan válaszolt.
– Végre pihenni vágyom… – halogatott. – Remélem, most már béke lesz az országban… Már nagyon vágyom rá…
S ezt nagyon őszintén mondta. S akkor még mások sem sürgették. Hiszen tizenhét évet alig töltött még… Amikor befeküdt az ágyba, eszébe jutott, hogy már két és fél éve nős. Elvben… S létező házaséletének emlékei a többször is frigidnek bizonyuló, a férfiérintéstől megborzongó asszonyhoz kötődtek… Majd álmában előjött Ajdua. A vele való ölelkezés emléke. Majd a megaláztatás. A rideg viszontlátás, fiának letagadása. Majd Miklós szavai: „Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.” A sértett férfihiúság tombolt benne. Ilyenkor szokott más férfi a szerető karjaiban vigasztalódni. Paradox módon ő már azt kezdte bánni, hogy visszautasította a közös nyoszolyát. Aztán ismét Ajdua elevenedett fel emlékeiben… Fájóan.
Havaselvéről visszatérve még gyanútlanul elfogadta a pápai legátus döntését, hogy Wladimir Monoslaw (Lodomér) legyen az esztergomi érsek, a magyar egyház feje, és részt vett az 1279. június 13-ai beiktatásán. Azt még elérte, hogy a távollétében kiátkozott Miklós választott érseket a legátus felmentse a kiátkozás terhe alól azon az áron, hogy esküvel fogadja, az egyháznak okozott sérelmekért elégtételt ad. Egy hónappal később, júliusban, még Budán, az ország egyházi és világi nagyjai előtt tett esküt, hogy a keresztény hitet az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait sértetlenül megtartja és megtartatja, a legátust pedig az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával segíteni fogja. A legátus nyomást gyakorolt rá, így, a június 23-án, a pápának címzett levelében megfogadta, hogy lépéseket tesz a kunok letelepítésére és megtérítésére. Egy hónappal később július 12. és 25. közt a Tétényi országgyűlésen is megerősítette esküjét a pápának tett ígéretek szellemében, de azon is túlmenő követelésekkel teletűzdelt kun törvények betartására. Ezeket egyébként a kunok nevében két bég, Ozor és Tolon is esküvel erősítette meg. Ekkor már László király minden zsigere lázongott a pápai legátus „segítsége” ellen, aki, nem meglepő módon, Wladimir Monoslaw érsekben is buzgó támaszra talált. Kamaszfejjel is kezdte észrevenni, hogy közte és a kunok közt akarnak éket verni, de annyira nem volt dörzsölt politikus, hogy belásson a kulisszák mögé. Ez már rég nem a pápa elvárása volt, hanem a belső ellenzékének a hálószövögetése, amelyhez megnyerték a legátus támogatását. Hiszen ahogyan engedett egy elvárásnak, újabbal, és újabbal toldották meg azt.
Eleinte még remélte, hogy a kun törvények életbe léptetését fokozatosan valósíthatja meg. Ám a legátus türelmetlenül azonnali végrehajtást követelt, továbbá azt, hogy amennyiben a kunok nem engedelmeskednek azonnal, akkor országos fölkelést hirdessen meg ellenük, s ha engedelmeskednek, kezeseket követeljen tőlük, akiknek őriztetéséről a legátus hivatott dönteni. Fogcsikorgatva bár, még erre is esküt tett az oltárnál és kereszt előtt. Az augusztusra összehívott budai zsinat aztán a legátus olyan döntéseket kezdett hozni, amellyel az egyház és tagjai teljesen kikerültek az uralkodó ellenőrzése alól, valójában az egyháznak alárendelte a királyt. Erre már betelt számára a keserű pohár, és betiltatta a zsinatot, amely szeptember 14-én véget ért. A legátus válaszul kiátkozta IV. Lászlót, s ami még súlyosabb volt: az országot is interdictum[1] alá helyezte.
E két büntetés sajátosan jellemzi a középkori gondolkodást. Miközben az eltévelyedők, eretnekek számára találták ki, kizárólag a hithű keresztényeket lehetett megfélemlíteni velük. Mit számított például egy ősi hitén nevelkedett kunnak, hogy az országot interdictum alá helyezték, vagyis nem tartottak miséket, nem eskettek, nem kereszteltek, és nem temettek szent földbe keresztény szertartás szerint? László király, ha meg lett volna az országban a teljhatalma, egyszerűen áttérhetett volna más (például ortodox) hitre, ahogyan sok uralkodó tette a történelem során: saját (vallási) döntését ráerőszakolva népére.[2]
Az egyházi átok által sújtott országban László király nem tehetett mást, mint személyesen menni a kunok közé[3]. Egyrészt csitítani próbálta őket, s megnyerni annak, hogy fogadják el a kun törvényeket, főleg a legkényesebbet, a keresztelkedést. Másrészt meggyőzni őket a maradásra, hiszen sokan „csomagolni” kezdtek, készen az országból való távozásra. . Épp ezért vitte magával Kán Miklós gyulafehérvári és Gergely esztergomi prépostokat. Ők már térítettek azelőtt is a kunok közt, volt tapasztalatuk.
Az egyik csortán ordut épp a Tiszán való átkelés előtt letáborozva érte utol. Október volt már, és a határ hajnalban már deres. Az érvelésre, a maradásra való győzködésre, keresztbe font karral, konokul, hallgattak. Nem szálltak vitába, nem mondtak ellent. Csak álltak szótlan-dacosan. László király hirtelen meglátta és felismerte Arbuzt és fiát, Tört-Ogult. Hagyta Gergely prépostot tovább hadakozni a tömeggel, s odasietett hűtlen katonáihoz.
– Ti is…
Beszédes volt a bűntudatos hallgatás. Egy ideig László király is hallgatott, végül nagy sokára ő törte meg a csendet.
– ’46-ban kun nagyapánk, Szejhán kán, védelmet és letelepedési jogot kért a másik nagyapánktól, IV. Béla királytól. Bár apját, dédnagyapánkat, Köten kánt hamisan vádolták a tatárokkal való lepaktálással és meglincselték, Szejhán kán nagyapánk úgy gondolta, hogy jobb itt a kunoknak, ahol apját megölték, mint a tatár fennhatóság alatt. A befogadásnak több feltétele volt. Csak kettőt említünk: az egyik a keresztény hitre térés, a másik a letelepedés. Most ezt kéri számon a pápa rajtunk, Szejhán kán és IV. Béla király unokáján. Philip de Fermo a pápa nevében kiátkozott minket, és az országot interdictum alá helyezte. Nem lehet temetni, esketni, keresztelni, misét tartani. A magyarok most ezért gyűlölnek minket. Ha most bizonyítani akarnánk, hogy királya vagyunk a kunoknak, mit kellene tennünk? Ha mi is veletek mennénk, cserbenhagynánk népünk másik részét, mert nemcsak a kunok, de a magyarok királya is vagyunk. És tennénk akkor, amikor már kezdtünk úrrá lenni a helyzeten, s ezt jó részben nektek köszönhetjük. Mi okunk lenne cserbenhagyni benneteket? És ti hova menekültök? Bolgárországnak eddig kun származású uralkodói voltak, az Asenek[4], de ők is keresztények lettek, még ha szkizmatikusak is. Tehát ott is a kereszténység vár rátok, vajon az jobb? Most ott háború dúl.[5] Ha nem oda menekültök, akkor a Tatárföld talán jobb választás? Egykor a ti hiteteket vallották. De amint hallottam, egyre inkább szaracén befolyás alá kerülnek ők is.[6] Nem fogtok cseberből vederbe esni? Oda menekültök, ahonnan nagyapáitok elfutottak? Minket kiátkoztak, mert engedékenyek voltunk veletek. De ez csak felszín. Akadnak, akik azt akarják, hogy menjetek. Hogy űzhessék büntetlenül tovább eddigi játékaikat. Miért akartok cserbenhagyni minket? Most, amikor már szinte rendet teremtettünk az országban?
Hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig arra akart utalni, hogy a nagy hibákat, mint ez a felkerekedés, nehéz önmagunknak beismerni. Aztán erről egykori biztatása jutott eszébe, hogy az öreg Bugac bocsásson meg lányának… Majd, hogy ő is sértett büszkeségből, még csak fel sem kereste saját fiát…
Az öreg nem válaszolt, hanem továbbra is dacosan hallgatott. A beszélgetés alatt kissé háttérben maradt Tört-Ogulról is lerítt a zavar. László király nem folytatta, otthagyta őket, s visszament Gergely préposthoz, ki épp elhallgatott. Látta az ő arcán is a kudarcot. E hangulatban tértek nyugovóra.
Másnap reggel, mire László király felkelt, már szedelőzködött az ordu. Egyesek már el is indultak. Nem a Tiszának, amerre eredetileg szándékoztak, hanem északnak, ahol egykori szálláshelyeik voltak. Arbuzt és Tört-Ogult is megpillantotta a távozók közt. Mellettük Bugac kám lovagolt. Visszatekintett a távolból, „farkasszemet” nézett a királlyal, majd csatlakozott a távozókhoz.
László király, ahogy eredetileg is tervezte, átkelt a Tiszán és Csanád irányába tartott. Sorba kereste fel a kór ordukat, könnyebb dolga volt ott, ahol még csak fontolgatták a távozást. Ám titkos reménye végül beteljesedett. Rátaláltak arra az ordura, amelyben Miklós, és húga, Ajdua menedéket talált. Először a férfit ismerte fel, amint ténykedett a jurtája körül. Mint közelebb ment, meglátta épp a közeli patakhoz tartó Ajduát is. A gyermek nem volt vele. László király előbb hozzá akart sietni, majd meggondolta magát. Intett testőreinek, hogy tartsák magukat kissé távolabb, majd odalépett Miklóshoz. A férfi térdet hajtott.
– Hol van a fiam?
Miklóst megkísértette a titkolózás, végül az őszinteséget választotta.
– A jurtában játszik. Vigyázz király uram, erősen fél az idegen arcoktól. Nehogy… – kezdte magyarázni a kisfiú bizonyítványát, de nem volt rá szükség. László királynak is volt öccse. S Endre herceg sem volt barátságos az idegen arcokkal annak idején. Belépett a jurtába, és se szó se beszéd, hasra vetette magát a gyermek által még biztonságosnak tartott távolságban, majd hagyta, hogy a kicsi a kíváncsisága által hajtva, ha akar, közeledjen hozzá. Közben minden mozdulatát tükrözte a sajátjával. Egy ideig a kicsi gyanakodva szemlélte, de hamarosan kíváncsiságától hajtva odamászott hozzá, megsimogatta az arcát, majd elkapta a kezét. Majd ismét…
Miklós, látván, hogy a rábízott unokaöccsét semmilyen veszély nem fenyegeti, magukra hagyta őket, s szóba elegyedett a közben odagyűlt testőrökkel is. Amint meglátta a királyi testőrséget, Ajdua ijedten sietett a jurtába. Amikor viszont belépett, kisfia a térdeplő király öléből nézett vele szembe.
László király inkább megérezte, mint meghallotta Ajdua megjelenését. Az apai boldogságtól ragyogó arccal fordult vele szembe.
– Ni, mim van!
Ajduának a torkán akadt a szó. Az anyai féltékenység sárga démona kezdte szorítani a szívét. Szinte esdekelve nyújtotta kisfia felé kezét, aki ezt látván nyújtózkodni kezdett feléje. Azért az anyja öle a legbiztonságosabb…
László király nem ellenkezett. Egyik kezét levette a fiúcskáról, majd fél kézzel felkínálta az anyai karoknak.
– Hogy hívják? – kérdezte eközben
– Tok-temür.[7]
– Edzett vas… Szép nevet adtál neki! – engedte, hogy anyja átvegye a kisfiút, de felszabaduló kezével magához húzta. Egy pillanatig együtt ölelték egymást hárman. Az idilli családi jelenetnek egy sürgető magyar hang vetett véget. A jurta előtt a király holléte iránt érdeklődött.
– Gergely prépost úrnak sürgősen szüksége lenne a királyunk segítségére…
Ajdua számára e mondat felért egy dézsa vízzel a nyakába. Nem érte jött, hanem épp hivatalos úton járt, s ha már itt volt, idejött megnézni a fiát… Igaza lett az atyjának, a király szajhája lett, s annyira is becsüli… Egész teste merevvé vált, kivette Tok-temürt a király kezéből, kibontakozott a férfikarokból, majd térdet roggyantva meghajolt a gyermekkel az ölében.
– Várnak, király uram…
Ez a mondat viszont László király nyakába zuhintott egy dézsa jeges vizet. Magyarán kidobták… A helyzet nem volt alkalmas a magyarázkodásra. Mennie kellett. S vissza sem térhetett, hiszen a kunok lázongása mellett, a Dunától délre is forrtak az események. Az Ivajlo-féle felkelés nem lehetett tudni meddig terjed, hiszen az egykori juhász, az önmagát Bulgária cárjának kikiáltó Ivajlo felkelése könnyen átgyűrűzhetett Barancsba és Macsóba. A helyzetet súlyosbította, hogy a bizánciak és a tatárok is beavatkoztak a bulgáriai konfliktusba. Végül a magyar csapatok jelenléte és gyülekezése a közelben elégségesnek bizonyult, a háború begyűrűzését sikerült elkerülni. Egyelőre.
[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Interdictum Az interdictum vagy egyházi tilalom egyházi cselekmények gyakorlásának, főleg szentségek kiszolgáltatásának és felvételének, bizonyos személyektől vagy bizonyos helytől való eltiltása. Kiterjedhet csak egy meghatározott személyre vagy pedig több személy összességére, egy testületre, illetve egy egész városra, vagy országra is. Hatásában hasonló a kiközösítéshez.
[2] Csak egy korabeli példa: Tode Möngke, az Arany Horda kánja épp ebben az időben, 1283-ban erőszakolta népére az iszlámot.
[3] Akad történész, (Pl. Bánlaky József) aki ezt is a király rovására írja, pedig nem tehetett mást az adott helyzetben
[4] Az Asenek eredetéről három elmélet létezik, egyik sem bizonyított minden kétséget kizárón. A román történészek vlach, a bolgárok többsége bolgár-szláv eredetűnek tartják őket, de a legelfogadottabb nézet kun származásúnak tartják őket.
[5] Az Ivajlo-felkelés. 1280-ban leverték.
[6] Iszlám. 1283-ban ez meg is történt.
[7] Angol forrásokban Toq-tämir alakban találtam meg, edzett vasat jelent. A temür, timur és egyéb változatai jelzős szerkezetekben gyakran felbukkanó nevek az altáji népeknél. (Lásd pl. Timur Lenk) Tok-temür neve a latin és szláv nyelvű történelmi forrásokban Tochomer, Tochomerius alakban bukkan fel).
Legutóbbi módosítás: 2020.10.07. @ 19:12 :: H.Pulai Éva
