Sanyi hat hónapot töltött a kórházban, és mikor haza engedték gerinc fűzőt, korszettet kapott, amit még hosszasan kényszerült viselni, de már jöhetett-mehetett, kimozdulhatott a házból. Amint annyira megszokta a mozgást-járkálást és el tudott menni a szomszéd utcáig a templomba, édesapja kivitte a nagyszülők hegyalji tanyájára. Eleinte alig mert a tanya környékén, a domboldalakon járkálni, egy hét elteltével azonban megjött a bátorsága és messzebbre is elcsatangolt. Egy újabb hét múlva pedig nagyapja kíséretében a szomszéd tanyáig merészkedett. A séta kellemes volt, de a szomszéd csalódást okozott a gyereknek, mert csak két idős ember lakta a tanyát – Jani bácsi és Mariska néni.
– Hozzánk nem jönnek fiatalok – panaszolta a szomszéd néni. – Te, szomszéd szerencsés vagy, hogy hol a fiad, hol az unokád látogat meg. Most meg ez a kis legény itt időzik nálad hétszámra.
– Akkor nincs itt egy gyerek sem?
– Erről beszélek.
– A közelben sem, sehol?
– A juhásznak vannak gyermekei, de ő a hegyen túl ütötte fel a tanyáját, s csak hébe-hóba küldi le valamelyik kisbojtárt a sajttal. Két hete volt itt, még van a gomolyából. Kérsz?
– Igen!
Ízlett a friss sajt a gyereknek, a szomszéd néni nem fukarkodott és egy vastag szeletet levágott, hogy vigyék haza.
Visszaérve Sanyika lelkesen magyarázta látogatást, ami csalódással kezdődött, de vidámsággal ért végett. Nyár végén ment csak haza a városba, és a szülei nagy örömére felszedett néhány kilót. Ki kellett engedni a fűzőt. Az orvos azt mondta, hogy ha ilyen tempóban „gyarapodik” a gyerek új korszettre lesz szüksége.
– Ha még egy-két kilót hízol és nősz két centit, csináltatni kell másikat – mondta a doktor bácsi. – Jót tett neked az a tanyasi élet. Máskor is engedjenek el oda a szüleid.
A doktor bácsinak mégsem lett igaza a főző cserét illetően, mert a soron következő vizsgálat a vártnál jobb eredményt hozott, és Sanyika megszabadult a kellemetlen korszett viselésétől. Így is viselte jó félévig.
A szeptember végre neki is elhozta az iskolát. Nagy esemény volt a gyerek számára. Édesanyja kezét fogva érkezett az iskolához. Az udvaron már rengeteg gyerek nyüzsgött. A tanítók abban igyekeztek, hogy osztályonként gyűjtsék őket egybe és rendezzék sorba az izgő-mozgó apróságokat. Nem ment ez azonban könnyen.
– Rózsika, te már másodikos vagy, menj a másodikosokhoz! – kiáltott rá Matild tanító néni, aki most az elsősöket kapta, vezesse be őket a szükséges ismeretek világába.
– Igen, de Tibike, az öcsikém…
– Bízd őt rám nyugodtan, nem lesz semmi bántódása.
Egy piros hajszalagos kislány odafutott és megfogta a kisfiú kezét.
– Ne félj, Tibike! Majd én vigyázok rád!
Hamarosan kinyitották az iskola kapuját és ügyesen besorjáztak a kis nebulók. Elsőnek az elsősök, és így sorban a többiek is.
Az iskolában Sanyika a többi gyerekkel egyetemben sok új ismeret birtokába jutott. Megtudta például, hogy „hazánk Románia, alkotmányos királyság”, megtanulták a Trăiască Regele[1] című himnuszt, és természetesen, hogy minden alkalommal, mikor belép a tanító néni az osztályba, fel kell állni és úgy köszönteni. Hogy aztán a karácsonyi szünet után már más himnusz járta, meg sem lepte a gyerekeket, annyi változás szakadt az országra. Elűzték a királyt és kikiáltották a köztársaságot.
Lévén egy évvel nagyobb, mint a többiek, eleinte hangadóként tekintettek rá, de visszahúzódó természete miatt nem fogadta el ezt a szerepet. Inkább a tanulás érdekelte és haladt is derekasan. Minden érdekelte, de természetesen a számtanban tűnt ki különösképpen. A tanítója és a társai nem győztek álmélkodni a teljesítményén, gyors válaszain, amit nagyot kacagva adott az alapműveletek feladataira! Sokszor a tárasai azzal szórakoztak, hogy feladatokat adtak fel neki és várták a választ. Ameddig ők leírva a példát buzgólkodtak, addigra ő fejben egyből meg is oldotta.
Édesanyja mind etette volna.
– Egyél, drágám, hogy erősödjél.
Sanyi nem kérette magát, s evett jó étvággyal, sőt mohón – szaftos húsokat, laskát, kenyeret. Az eredmény az lett, hogy év végére meghízott rendesen. Most azért csúfolták a gyerekek, mert kövér, azelőtt mert sovány, ügyetlen. Mindig akad valami, amit lehet csúfolni, de ott volt Gyárfás, aki a védelmére kelt, és az osztálytársai sem hagyták, hogy a többi gyerek bántsa. Ez azért volt, mert mindig segített nekik a feladatokat megoldani. Osztálytársaiból egész hadsereg verbuválódott, hogy megvédjék Sanyikát. Nem szeretett szaladgálni, hancúrozni, mint a többiek, inkább meghúzódott egy sarkba, vagy a kerítés mellé. Ilyenkor két, három társa ott lebzselt a közelben, nehogy bántsák. A csúfolódók csak messzebbről skandálták a kis rigmust:
Akós hordó két lábon jár – mit kóstál?
Közelebb nem jöttek, ameddig ott látták a „testőröket”.
Érdekesek ezek a gyerek csoportok, osztályok. Olyanok akár egy farkas falka – a gyengét eltiporják, ha nincs védelmezője, de idegennek nem engedik, hogy bántson bár egyet is a csoportból, beleértve azt is, akit különben ők vegzálnak.
Sanyi elemi iskolai évei azzal teltek, hogy a tanító folyton dicsérte a szülőknek, hogy milyen tehetséges gyerek és fogadjanak mellé külön matematikus tanárt, mert nagy tudós lesz belőle. A negyedik osztály után pedig, adják speciális iskolába, ahol külön foglalkoznak a kis zsenikkel. Sanyika apja azonban hallani sem akart arról, hogy kivegye a gyereket a kortársai társaságából.
– A gyerek maradjon gyerek! – mondta dühösen Szekeres Péter. – Nem kis zseni, nem mutogatni való majom! Ha akar matematikával szórakozni, itt vagyok neki én, meg a könyvek.
– Nem szórakozásról beszélek! – fortyant fel a tanító. – Tudományról!
– Kérdezzük meg a gyereket, lám, ő mit mond.
Odahívták, s a tanító kérdezte, akar-e a fővárosba menni egy speciális iskolába?
– Ha Gyárfás is velem jön – válaszolta gondolkodás nélkül.
– Látja, a fiam sem akarja!
Sanyika maradt a helyi iskolában. És haladt szépen osztályról osztályra. Mindenből kitűnő volt, nemcsak matematikából. Eleinte a testneveléssel adódott gond nehézkes mozgása, ügyetlenkedései miatt, de aztán a tornatanár úgy gondolta, hogy a sakk is sport, és mivel abból nagyon jól teljesített, megadta a kitűnőt.
Mit, hogy jól teljesített? Egyetlen év alatt iskolabajnok lett.
Hogy behozza a lemaradást, amit betegsége okozott, a hatodik után egy évet ugrott, azaz egy különbözeti vizsga letétele után nem a hetedik, hanem a nyolcadik osztályba lépett. Az érettségit Gyárfással egyszerre tette le.
Közben minden nyarat a hegyen töltött, a nagyszülei tanyáján.
Egyik nyáron még Gyárfást is kivitték a hegyre. Ott töltötte a vakáció néhány napját. Tetszett a látvány, a közeli hegyek, völgyek. A friss hegyi levegő neki is meghozta az étvágyát, igaz, sohasem volt vele baja, de hogy Sanyi milyen lelkesen vette magát az ételekre, elképesztette Gyárfást. A Sanyi gyerek vacsorára képes volt bekebelezni egy egész rántott csirkét, két nagy karéj házikenyérrel. Másnap megbeszélték, hogy felmennek a hegyre. Igaz eleinte Sanyi szabódott, de Gyárfás rábeszélte, és a fiú félretéve félénkségét, nagyokat szuszogva, botladozva, de hősiesen követte barátját.
– Gyere, gyere, ne kényeskedj! – biztatta Gyárfás a lemaradozót.
– Könnyű neked, a tornabajnoknak!
Így évődve haladtak mind fentebb és fentebb, s észre sem vették, hogy felértek a gerincre.
– Hú, hogy elfáradtam! – rogyott le egy lapos kőre Sanyi.
– Hű, micsoda kilátás! – áradozott Gyárfás. – Barátom, azt mondom neked, hogy ha el is fáradtál, mégis felértél. Ez győzelem. Légy büszke magadra!
Sanyi valóban büszkeséget érzett, és büszkén nézett szét a hegyről a környező világra, mintha birtokba akarná venni. Mintha most látná először a tájat, a fákat, a völgyet, a hegyeket – a Földet.
[1] Éljen a király – Románia himnusza 1884 – 1948
Legutóbbi módosítás: 2020.11.09. @ 08:50 :: H.Pulai Éva
