Kabdebon János : Test 2.

Nyomtatás

Öt

Nincsenek szükségtelen dolgok. Minden, ami van ebben a világban hasznos, és változik.

Hasznos az undor is, mert ha kihányod az ételt attól, amit látsz, enni adsz a földnek, vagy az útszéli kutyának. Hasznot hozol, ha részegen magad alá csinálsz, ha félre vizelsz. Ne hidd, hogy csak az a létező, amit látsz. Vannak még dolgok, amik rajtad kívül is éhesek. Itt minden és mindenki éhes. Miközben eszel téged is esznek. Ez egy háború. Az Éhesek Háborúja.

Karacs a második feles után kezdte kapiskálni, hogy itt valamiféle lázadás van. Lázadás! A dolgok rendjének felrúgása, miegymás! Rémülten figyelte Garait, ahogy ecseteli a történteket.  Tökéletesen bamba, balga fráter ez a Garai. Világos, hogy neki kell rendet csinálni. Lékei amúgy is azt csinálja majd, amit ő mond. Őt könnyű meggyőzni. Majd ők helyre teszik ezt a Raus gyereket. Illetve, ha Lékeinek nem megy, akkor ő meg a pap. A pappal is feltétlenül beszélnie kell, bármennyire is utálja. Ha összeáll a csapat, akkor majd lesz itt rend! Krákogott egyet, mire Garai abbahagyta a beszámolót.

– Van valami mondanivalód? – fordult felé.
– A papnak szóltál már a dologról?
– A tisztelendő úr – hangsúlyozta a polgármester. – Személyesen látogatja meg Agniékat. Telefonon beszéltem vele. Azt mondta, legyünk óvatosak. Járjuk körül a dolgot.
Karacs felhorkant.
– Az istenit! Tipikus egyházi tili-toli. Alamuszi tosza-gyuszi!
Felnyomta magát ültéből, feje vörösen villogott vastag nyakán.
– Ez lázadás! Régen is volt ilyen. Oda kell menni és helyrerakni.
Kezével suhintott, mintha egy nem létező bárddal csapna a nem létező bakóra.
– Sutty! Kész! Érted? Majd mi odamegyünk.

Határozott mozdulattal meghúzta a lecsúszó félben lévő nadrágját. Inge felgyűrődött a hasán. Úgy nézett ki, mint egy nagy kövér óvodás, aki nem kapta meg a kakaóját.
– Pista, kecmeregj!  Szólj az embereidnek! Hozd a kocsit!
Garai felemelte a kezét.
– Várjatok már egy kicsit. Hagy menjen oda a plébános. Hátha magától megoldódik a dolog.

De Karacs már döntött. A pap piszkosul bőszítette. Mióta idejött az a csuhás, azóta fúj rá. Valami fura idegbaj fojtogatta, ha ránézett. Úgy érezte, ez az az ember, aki folyton hazudik, ámít és csal.
Csalja a népet és a világot. Lelke mélyén tudta, hogy igazából irigyli a hitét. Az elődje, az igazán csaló volt, de ez a csuhás focizik a gyerekekkel és biciklivel jár! Azt is rebesgetik, hogy szereti a nőket. Utána nézett és kiderült, hogy a városban van szeretője és még két gyermeke is. Akkor már érezte, hogy a markában tartja ezt a szentfazekat a teljes pereputtyával együtt. Ha megpróbál neki keresztbe tenni, hát úgy kivágatja innen, hogy attól koldul! De ez büdös mindig tudta, hol a határ, és Karacs érezte, az irritálja a legjobban, hogy az emberek tisztelik, és nem félik, mint őt.

„Na, nem baj. Ám legyen. Hadd menjen a csuhás, hadd bukjon, aztán majd ő jön és rendet csinál. Majd megtudják, hogy ki az a Karacs!”

Hat

Van másféle test is. A világ rendjében sokféle testet öltünk, az egyiket a föld zabálja fel, másokat a démonok. Az asztrál világban az érzelmeink testesülnek meg. Olyan démon háború zajlik, amit jobb, ha ez a földi, vak szemünk nem lát meg. A betegségek is démonok. Vannak szürkék, sárgák és bíbor színűek. Ezerféle betegség ezerszínű démonvilág.

Akár a rothadó tüdő, olyan a szaguk. Rád folynak, és zabálni kezdik az asztrális húsod, ami aztán majd a fizikai tested zabálja. Mindenki eszik mindenkit.

Raus nem mozdult azóta, hogy elment a Doki. Nem érzett sem éhséget, sem fájdalmat. Érzékei, akár a kard hegyén megcsillanó fény, olyan pontossággal figyelték a körülötte hullámzó világot.
– Hol vagy? – kérdezte legbelül.
A Mester némán megjelent előtte. Mintha a fényből fonta volna erejét, oly gyöngéden és hajlékonyan rajzolódott ki előtte a Mester alakja.
– Itt vagyok. Mindig itt vagyok. – szólt a látomás.
– A lelkem, Mester, akár a hűvös patak a hegyek lábainál, mégis időnként fázom és félek.
– A félelmed átlátható, ha a patak mélyére nézel. Minden kavics, mely a mederben pihen, egy-egy megkövült félelem, amin a tudatod végigsimít. Emeld fel a követ. Meglátod, csak a szétfolyó vizet tartod a tenyeredben.
– Félek. Félek, hogy elveszítelek.
– Itt vagyok. Nézz rám. Hiszen, nem hagyhatlak el.
– De elvehetnek tőlem.
– Nem vehetik el azt, ami amúgy sem a tiéd.
– Kié vagy Mester?
– Ki az a Mester?

A pap melegítőben ácsorgott és figyelte a meditáló fiút. Fura, légies illat szállt a levegőben. Beleszagolt.
– Talán mirha, vagy… tömjén. – gondolta. Kissé megilletődve toporgott.
Érezte, rossz belépő volna, ha most megzavarná a fiú nyugalmát.
Körülnézett az udvaron.  Tipikus régimódi jegyeket hordozó parasztudvar. Hosszú ház, fészerrel a házhoz csatolva. Ott valamikor ólak lehettek, csak lebontották, és helyette fészer épült. A falusi ember is átalakult a világgal együtt. Az ólak helyén fészer, a pajtából garázs. Nem ló visz, hanem a lóerő. Ahogyan a vásár helyett most már a bevásárlóközpontokba jár az emberfia. Az állatokat gépek helyettesítik. Ma már itt vidéken is a csirke is csak fóliában kapható.
– A hit. A hit maradt a régi. – gondolta megnyugtatóan. – A templomok még mindig állnak.
– Mi változott?- kérdezte magától halkan. – Minden és semmi. – mosolygott a válaszon, és valahol érezte, ez olyan igazság, hogy akár a Teremtő is mondhatta volna. Felnevetett magában.
„Tessék, bejövök az udvarra és máris minden haragom elszállt. Olyanokon gondolkodom, amin eddig soha.”

Mikor keze megérintette a nyakában lévő feszületet, hirtelen olyan melegség öntötte el a szívét, amit nem tudott másnak titulálni. Valóban, a kezére is ráfolyt ez a kellemes arany-érzés. Lassan lehunyta a szemét és elmondta magában a Miatyánkot. Lágyékában megmozdult a hús, akár egy alvó kígyó kúszott a gerincéig.
– Atyám! – hördült fel hangosan. Lábai a földre rántották, gerince megfeszült a felrobbanó energiától. Tisztán látta az előtte ülő férfit, aki most a szivárvány ezer színében játszott. Lüktető ereje átfolyt belé és felrepítette a szellemi orgazmus legvégső határáig. Teste ezer darabra robbant a fejében.
– Uram! – kiáltott fel, és arccal a földre borult. Könnyei, mint ezer apró dobbanás csapódtak a földre. Hallotta ritmusukat, ahogy mormolták vele az imát.
– Mi Atyánk ki a mennyekben vagyok… Igen, a mennyekben vagyok. – zokogta belőle az öröm.
Magába szívta a földet, érezte szívének hangját, ahogy együtt dobban minden élőlényével. Tenyerében egy pillanatra ott érezte az élet minden örömét és fájdalmát. Csukott szemei mögött megjelent egy angyal. Zokogásába ének vegyült, egyre erősebben hallatszott fülében a kórus, mely Isten nevét énekelte a lelkében. Az angyal ránézett szemtelen arcával, és megszólalt.
– Én vagyok minden ember.
– Én vagyok minden ember. – zokogta utána a földnek.
– Csak magam ítélhetek, magam fölött.
– Csak magam ítélhetek, magam fölött.
– Én vagyok az igazság. – dörgött az angyal.
– Én vagyok az igazság. – ismételte a pap.
– Én vagyok az élet.
– Én vagyok az élet!

Az angyal beleégett a szemébe. Lassan érezni kezdte a lélegzetét és az angyal együtt lélegzett vele.
Végül már csak a világtalan arcát látta. A mélykék sugárzás átölelte és elringatta lelkének azt a részét, amit még az anyja ölében hagyott.  Belesírta a földbe minden bánatát. Ő, a pap, aki még sosem volt ilyen közel istenhez.

Raus lassan visszatért a valóságba. Nyitott szeme újra e világra fordította az illúzióit. Meditációjában érezte a papot. Látta, ahogy megjelenik, és zavartan álldogál.

Tudta, mit érez és azt is, ami bekövetkezett.
– A Mester megmondta. – villant át az agyán.
Figyelte a földön heverő síró embert.
– Nemsokára elalszik, és mikor felébred, én itt leszek.
Hova is mennék? – nevetett fel hangosan.

Hét

A felsőbb szférákban levetheted a démonaid. Várnak a szeráfok, akik megmutatják neked az ítélet pallosát. Melléd áll egy, aki a jót sorolja, és egy másik, aki a rosszat. Mindegyik döntésed egy-egy kavicsot ér. Egyformák ezek, csupán annyiban különböznek, hogy az egyik fehér a másik fekete.

Te látod a véget, mert annyit érsz, amennyit a kavicsaid.

Te fogod mondani, te fogod a pallost emelni.

A te döntésed: démonok vagy angyalok. Ne feledd itt mindenki éhes.

Karacs úton volt. Megfigyelési technikája tökéletes álcát nyújtott, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a sarki kocsmából pontosan a paplak kapujára látott. Így amikor a tiszteletes kilépett a kapun, intett Rózsikának, hogy azt a felest már nem kéri. Zsírral szegélyezett kalapját a fejébe nyomta, szokás szerint meghúzkodta a nadrágját, majd kilépett a söntésből.  A sarkon óvatosan kilesett, de csak azért, hogy egészen biztos legyen benne, hogy a pap az Agniék felé veszi az irányt. Kis időt várt, és kellett is, mert erősen rájött a vizelhetnék. Tétován még egyszer ellenőrizte a ballagó alakot aztán hátra ment és oldalba vizelte a kocsma farát. Elégedetten hallgatta a csobogást, közben szőtte gondolata hálóját, amely folyton összegabalyodott a fejében. Sehogy se tudta úgy tekerni, kötözni a szálakat, hogy rájöjjön mi is ez az egész! Reggel óta hiába itta egyik pálinkát a másik után nem állt össze a kép. Aztán Petykó Józsi, a költő, megmondta a fityfirittyet. Valami nyomozóról olvasott, azt sorolta a kocsmában. Egyébként állandóan a verseiről mesélt. Itt megjelent ott megjelent, öt éve, tíz éve, ilyesmi. El is szavalta, milliószor. Eleinte jól ment, mert fizettek neki, de aztán már azért fizettek, hogy ne szavaljon. De ma nem szavalt, ma mesélt. Olyasmit mondott, hogy ha nincs logika abban, ami történik akkor az illogikus megoldás az igaz. Valami ilyesmi. Ezt egy nagy detektív mondta Serko Lomesz vagy ki. Sose hallott még ilyen nevű detektívet. Az már igaz hogy ő Derricket nézte a legtöbbet, és a Kántor nyomoz-t is olvasta, de ilyen nevű detektív a világon nincs: ebben biztos volt. Talán Sherlock Holmes! – ugrott be neki, aztán felnevetett. – Ez a Petykó!

Visszacsapta a fütyköst a helyére, de előtte még büszkén megrázta és hálát adott a jóistennek, hogy ilyen termetes jószággal áldotta meg.

– Lehet, hogy igaza van ennek a Sherlocknak! Ebben az esetben nem megyünk fejjel a falnak!- állapította meg magában. Akkor jött az ötlet, hogy csalinak használja a papot.

Így hát követte. Lassan komótosan sétált, ráérősen peckesen, beszélősen. Bólogatva emelgette a kalapját a futorás Pannikának, meg a pohos pénzes Boldizsárnak.

– Csak úgy sétálok. Járőrözöm. – motyogta oda, miközben a folyton a pap felé sandított.  Aztán mikor az befordult az utolsó kanyarba, egy hatalmasat szusszanva, sietősre fogta a lépteit. Már nem járt messze, amikor fura érzés fogta el. Igencsak fújtatott, hiszen az elmúlt pár évben nem hajtotta magát ennyire – hacsak nem, mikor hasmenést kapott a tejfölös töltött káposztától, de most valahogy furcsán kezdett verni a szíve. Közel volt, egészen közel. Hörgéseket hallott, így hát Agni Jánosék kerítéséhez lapult amennyire csak tudott, és a széles deszkák közötti résen belesett az udvarra. Mikor a tornácon meglátta a fiút és az előtte földre boruló papot megremegett a lába.

– Mi az isten!– hörrent fel. Hirtelen ember volt és szerette is tudatni, hogy az. Az asszony ismerte a legjobban ezt a tulajdonságát, hiszen minden nap az eszébe juttatta esténként.

– Most a kölyök is megtudja. – üvöltött fel benne a démon, és berobbant a kapun.

– Mi történik itt, a büdös kutya úristenit! – ordított kezeit ökölbe szorítva, harciasan csapkodott a fiú felé. – Mit tettél vele te, szarházi? Majd én megmutatom neked, kivel szórakozz!

Raus egykedvűen sóhajtott.

– Maga? – húzta el a száját. Megvakarta a füle tövét és egy kicsit igazított a farpofáján. Lapos sunyi fingantás volt csak, de elég volt ahhoz, hogy Karacsot ledobja lábáról a bűze. A pokolnak volt ilyen szaga. A díszokleveles körzetes fuldokolva kapkodta a levegőt, és kétségbeesetten forgatta a fejét, hogy megszabaduljon az őt körbefolyó bűztől, de az olyan volt, mint egy acélos marok. Egyre jobban szorongatta a torkát, szeméből patakzott a könny, összekeveredve az orrából ömlő taknyával. Szörnyű látomások jelentek meg a fejében, és hirtelen olyan érzése volt, mintha a gyomra csendben, de hihetetlen sebességgel elkezdett volna rothadni. Könnyein keresztül még megmarkolta a papot és húzkodni kezdte.  Amaz felnézett és csak annyit mondott.

– Istenem, édes jó Istenem.
– Jöjjön már, a rohadt életbe! Meneküljünk. – nyüszítette felé Karacs, miközben tovább ráncigálta.

A következő pillanatban a gyomra megadta magát és véres hörgéssel sugárban kihányta a tartalmát. Tolatva okádott, már nem akart megmenteni senkit, és agyának egyetlen porcikája sem akart „Serko Lomeszt” játszani. Csak el innen! Fekete démonok tépték a beleit és egyre erősebben szaggatták, dörömböltek a záróizmain. Hatalmas görcsbe rándult kövér hernyó lett, aki tekeregve-csavarodva tolat a kapu felé. A pap csak bámulta ezt az okádó döglegyet. Agyának épen maradt fele próbálta megérteni mi történt.  Nem érzett belül semmit csak a nagy ürességet. Isten ürességét, mely malaszttal teljes. Felnézett a tornácra és látta a fiút, a fiú mellett az angyalt amint az kitárja szárnyait és a fiút öleli.

Arctalan arc nézett rá száj orr és szem nélkül.
– Menj haza! Térj meg házadba – szólalt meg a látomás. – Imáid megnyugvást hoznak majd számodra és házad népére. Légy pap, és igaz! Ez itt nem a te dolgod!
A tiszteletes lassan felegyenesedett.
– Így lesz. – mondta méltósággal, és kikerülve azt, ami egykoron még Karacs volt, kilépett a kapun.

A megalázott rendőr végre levegőhöz jutott. A kapun kívül mintha elvágták volna bűzt. Nagyokat lélegezve kapkodta a levegőt és elméje is hasonlóképp próbált szóhoz jutni. Aztán feladta. Téblábolt az időben, roppant lábain húzta magát egyre távolabb a portától.

Raus szótlanul bámult a csöndben. Nézte maga előtt a fákat, a zöldellő füvet, a fűben megbúvó bogarakat, és a bogarak szemében harsogó ösztönt: Élni akarok!

– Hát ezzel megvolnánk! – szólt az angyal és eloszlott a napfényben.