Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 23. Nem fogok kegyelmed nővérének sorsára jutni!

Nyomtatás

1.   Nem fogok kegyelmed nővérének sorsára jutni!

Talabuga és Nogaj kán kiűzése után Budára menet László király nem hagyta ki a lehetőséget, hogy felkeresse Ajduát és kisfiát. Ajdua a hír hallatán, hogy ordujuk közelében letáborozott a király, oda sietett, sikeresen elkerülve azt, akit épp keresett. A testőrök kissé gúnyos megjegyzésére:
– Szerintem épp téged keres!
Visszasietett a jurtájához. A nyitott bejáraton át megdöbbenve látta, hogy a király térdel, majd a nyaka mellett megjelenik egy kard. Már szinte elvisította magát, amikor a kardlapja megérintette László király vállát, majd egy vékony hangocska kijelentette:
– Lovaggá ütlek, László!
Erre már elnevette magát.
– Szerintem nem érdemelte meg a lovaggá ütést! Túl ritkán jön téged meglátogatni!
– Ne bántsd Atát!
László „lovag” elmosolyodott, némi diadallal, de boldogan.
– Az ilyen pillanatokért érdemes élni, Ajdua, és akár meghalni is! – tartott rövid szünetet, majd hangnemet váltott. – A tatárok felett aratott győzelem után most már elég erősnek érzem magam. Kézbe vehetem a válásom ügyét. Remélem, a pápa is másképpen fog viszonyulni ahhoz, aki megvédte Európát egy újabb tatárjárástól. Ha mostanig sem érkezett meg az engedélye a válásomhoz, akkor lépni fogok, nem várakozom tovább tétlenül, ölbe tett kézzel.
Másnap reggel Tok-Temür édesapjával kettesben akart lovagolni.
– Én nem jöhetek? – kérdezte Ajdua féltékenyen.
– Neeem, Ana, én most Atával akarok…
A hatéves kisfiúval nem lehetett alkudozni. Ő ki akarta sajátítani a végre-látott atyját.
– Hova mentek? – kérdezte Ajdua, belenyugodva a megváltoztathatatlanba.
– A folyóra. Megmutatom neki, hogyan ismerkedtünk össze…
– Akkor vigyed ezt is, nyújtotta át Ajdua a korbácsot – mert Ata bele szokott esni…. – gonoszkodott. – Ha beleesik, jó nagyot kell rittyenteni a nyaka tájékára!
– Neeem! – védte meg Tok-Temür az apját.
Elég hosszú idő telt el a két lovas távozása után, amikor Ajdua erőteljes lódobogásra kapta fel a fejét. Ijedten nézett ki a jurtájából. Fiát látta vágtában közeledni, atyja üldözte, s a testőrök alaposan lemaradva követték őket.
– Én győztem! – rikkantotta a fiúcska leugorva a lováról. – Én értem ide hamarább!
Amint meglátta a jurtából fejét kidugó édesanyját, ismét elrikkantotta magát.
– Anaaa! Ni, milyen lovat kaptam Atától!
Az almásderes helyett, amelyen távozott, egy jó arasznyival alacsonyabb lovon száguldott haza. Láthatóan másfajta volt, mint amilyent a magyarok és a kunok használtak. Majd az asszony szeme megakadt a ló nyakába égetett billogjelen.
– Tatár ló…
– Az – felelte László király. Méretre kisebb, rövidtávon nem veszi fel a versenyt a mi lovainkkal, de kevésbé kényes, nagyobb a teherbírása, és hosszú távon elhagyja a mi nagy lovainkat. Egy falut ajándékoztam ezért a paripáért – mutatott a sajátjára, mert azt akartam, hogy nekem legyen a legjobb lovam az országban, hiszen én vagyok a király… Ám csak most látom igazán a tatár lovak értékeit. Nem hagytam magam. Mivel láttam, milyen jól lovagol, kihívtam versenyre. Eleinte vezettem, de a lovam elfáradt… Kiváló lovas a fiam! – tette hozzá büszkén.
– Állandóan versenyez a legénykékkel…
Egyik testőr jött oda.
– Uram, királyom, Gergely püspök úr keresi kegyelmedet.
– Küldd ide.
Megbeszélte alkancellárjával a hivatalos ügyeket, majd a nekiszegezte a kérdést:
– Hogy halad a fiam?
– Jól. Sőt! Mondhatnám úgy is, hogy nagyon jól. Miklós apjaként szereti, s ő is a nagybátyját, s amint hallom, tapasztalhatta is, mennyire tud lovagolni. De kiválóan kezeli az íjat is, egyszer röptében lőtt le egy galambot. Már a kardforgatás alapjait is tanítgatja neki. Ráadásul Miklós egyfajta ezermester. Tok-Temür lesi minden mozdulatát.
– Hasznos tudomány. Ha majd építtet, vagy csináltat valamit, a mesterek nem tudják átverni. Meg fogom köszönni neki.
– De hát gondolom, ezeket úgyis tudtad, kegyelmes uram, és más érdekelt. Tartottam a kapcsolatot tanítómestereivel. Valamennyien dicsérik. Kiváló nyelvérzéke van. Nemcsak magyarul és kunul beszél jól, amint gondolom, tapasztaltad kegyelmes király, de latinul és szerbül is ért már. Engedelmével jövő héttől Csanádra érkezik a barasui comes[1] Lorenz mester, aki szászul is oktatni fogja.
– Nem lesz az megterhelő neki? A szász már az ötödik nyelv lenne!
– Egy átlag korabelinek az lenne. Nem neki. Úgy hogy, azt ajánlottam, jövő héttől a betűvetés tudományába máris kezdjék beavatni. Játszva. Már pedzettem neki. Ujjongott.
– Ne feszítsék túl a húrt, püspök uram…
– Mizse, aki itt az adóbehajtásokkal foglalkozik, hallotta hírét, s kíváncsivá tette. Leült vele kockázni. Majd elővett még egy párat. Úgy adja össze a kockák értékét, mintha egész életében számolt volna.
– Mizse… ugye szaracén?
– Csak volt… Mintsem a pápai legátus által kikényszerített törvények miatt elveszíthesse jól jövedelmező állását, átkeresztelkedett. Nagyon megbízható.
– Köszönöm, püspök uram. Ezekre mind nekem kellene megtanítanom, de oly keveset lehetek vele…
– Azért ez túlzás, kegyelmes uram, mindezekre téged sem István király tanított meg, hanem…
– Igen, a sok háború megfosztja a királyt az élet legszebb örömeitől. Nem éli meg például azt sem, hogy ő tanította meg fiát sok fontos dologra. Nem ő fogja a kezét, amikor először feszíti ki az íjat, nem ő segíti fel először a lóra, sőt, nem is ő emeli maga elé először a nyeregbe… – csillant meg egy könny a szemében. Csak megkérdezi, ezt tudja-e már? Erre megtanították-e már? S ha igen a válasz… örvendhet tanítómesterei sikerének, és… – sóhajtott, de nem fejezte be a mondatot.

Amint Budára ért, magához hívatta Monoslaw Wladimir (Lodomér) érseket.
– Megjött már a pápa válasza?
– Nem – sütötte le az érsek a szemét.
– Milyen üzenetet küldött még a küldönccel? Arra megjött a válasz?
– Csak ezt az egy levelet bíztam rá.
– Kivel küldte?
– Egy fiatal tanonccal, akit a bolognai egyetemre küldtem. Megbízható. Már én is aggódom… Tőle sem kaptam hírt azóta. S kedveltem az a fiút – felelte szemét lesütve.
– Holnapra fogalmaztasson meg egy új folyamodványt Őszentségének válásunk érdekében.
– Én nagyon reméltem, hátha majd az idő gyógyír lesz a sebekre… Sok házassági válságra volt az… Kegyelmed nagyapja, Béla király is először aláírta a válási kérést, és elküldte a pápának, aztán meggondolta magát.
László király úgy döntött, nem száll vitába az érsekkel, hogy az merőben más helyzet volt. Hiszen IV. Bélát herceg korában apja, II. Endre király kényszerítette, hogy aláírja a válási kérést.
– Érsek uram, egy törvénytelen kapcsolatban élünk. Sógorházasságban. Nővérem, és a szerb cár házasságát pont azért nem engedélyezte sem Őszentsége, sem a pátriárka, mert törvénytelen. Ennek a frigynek nem kellett volna létrejönnie. Philip de Fermo, a pápai legátus azért jött Magyarországra, hogy támaszunk legyen a vallási előírások betartásában. Elfogadtuk a kun törvényeket. Lépéseket tettünk a kunok keresztény hitre térítésében. Legyőztük lázadásukat, mi magunk, személyesen vezettük a harcokat. Megvédtük Európát a tatároktól. Lépéseket tettünk a szaracénok és izmaeliták megtérítésében, a skizmatikusok és pogányok felszámolására kért törvényeket is életbe léptettünk. De miként várjuk el ezek betartását, ha mi törvénytelen házasságban élünk? Ennek a házasságnak nem lett volna szabad létre jönnie! Ránk kényszerítették. Ideje felbontani. Pontosabban el kell ismerni törvénytelen voltát.
– De azt a házasságot elhálták, és a királynőt megszerette a magyar nép…
– Nővéremék is elhálták. Gyermek is született belőle, Zorica hercegnő. Mégse engedélyezte a pápa, s a pátriárka is ellenezte. Most ott a szégyen a becsületén. Egy évig együtt élt Stefan Milutin cárral. Ha nem házasságban, akkor miként? Lotyóként? Holnap alá akarjuk írni a folyamodványt! – tette hozzá ellenmondást nem tűrően. – Szentséged nálamnál jobban tudja, miként kell egy ilyen levelet megfogalmazni. Írassa meg, nézze át, és küldje ide nekünk, hogy írjuk alá.
– Meglesz, király uram… – felelte az érsek kelletlenül.
Távozása után a király utasította a személyzetet, hogy külön hálószobában vessenek ágyat neki és a feleségének. No, ehhez Isabel (Erzsébet) királynőnek is volt szava. Nem is halk. A végén a ezzel zárta le a vitát:
– Nem fog engem, mint egy megunt gúnyát hazaküldeni Nápolyba, vagy egy kolostorba kényszeríteni! Nem fogok nővére, Erzsébet sorsára jutni! Nem vagyok hajlandó egy kolostorban elrohadni!
Mielőtt erre László király válaszolt volna, kiviharzott, s becsapta maga mögött az ajtót.

Nogaj és Talabuga a második tatárjáráskor is elővédnek használta a Tatárországban élő kunokat, s ez ismét felélesztette a kunok elleni gyanakvást, amelyet Al-Temür három évvel azelőtti támadása is megerősíteni vélt. E hangulatban teljesen hihető pletykának tűnt, hogy Talabuga kán három lányát küldte „kun” László királyhoz a béke zálogául, azzal az üzenettel, hogy ha akarja, vegye őket feleségül, ha nem, adja a szolgáinak. Se a pletyka kiagyalói, se a terjesztői nem vették a fáradtságot, hogy végiggondolják, miért bánik így Talabuga kán saját lányaival, miért küldi lotyónak őket, anélkül, hogy meggyőződjön arról, hogy új hazájukban jól megy majd soruk. Ha fogságba esett volna, és így vásárolja meg saját szabadságát, vagy így akart volna megelőzni egy magyar támadást Tatárország ellen, még hagyján, de ilyesmi nem fenyegette. Hamar erre még rá is licitáltak a „jól értesültek”, akik azt is tudták, hogy Ajdua, Köpcsecs és Mandula, IV. László szeretői tatár, vagy amiként akkoriban mondták, tartár hercegnők. Az ellenvetésre, hogy nem tartár hanem terter, hamar jött az ellenérvelés:
– Tartár vagy terter egyre megy…
László király, amint meghallotta, kékült, zöldült a dühtől, de hiába kerestette azt, aki e képtelen pletykákat elindította, nem akadt a nyomára. Mindenki „hallotta valakitől” és a misék alatt elmondott „jóakaratú” imák kezdeményezőit is csak azzal lehetett vádolni, hogy a rossz útra tért királyuk megtéréséért imádkoztak. Pedig még erre is rá lehetett licitálni. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy maga László király volt az, aki behívta a tatárokat…[2] A képtelen állítást alátámasztani látszottak a Tatárországba, sőt egyenesen Nogaj kánhoz menesztett kémek/futárok, és a király üzenetváltásai a tatárokkal. Nagyapjával, IV. Bélával ellentétben, ő válaszolt az onnan érkező levelekre. Nem zavarta, nem hogy meggyőzte volna e pletykák terjesztőit az sem, hogy László király gazdagon megjutalmazta a tatárjárásban kitűnteket, mint Baksa Simonfia György és Borsa Lóránt, valamint a király által személyesen vezetett győztes Pesti csata sem.[3]
Furcsa játékokat tud űzni a történelem. Miközben a Muhi csatát vesztő IV. Béla, ki nem tudta megakadályozni lakossága felének lemészárlását, a tatárjárás után visszanyerte népe előtt becsületét, a tatároknak történelmük legszégyenteljesebb veszteségét okozó IV. László trónja alól a tatárjárás után csúszott ki a talaj… Hála helyett ellene fordult a népe. Nem a tatárok felett aratott győzelemre, hanem csak a tatárok betörésekor elkövetett pusztításokra emlékeztek, és a királyuknak rótták fel…

László lejáratásának meg is lett a hatása. A tatár betörést követően még ugyanabban az évben IV. László ismét „hűtlenek megzabolázására” volt kénytelen hadat vezetni a Szepességbe. Derékhadát a nyőgérek képezték, nagyszámú kun testőrsége.[4] Leszek krakkói fejedelem megsegítése és lázongók elleni hadakozás közepette nem volt alkalma számon kérni Monoszló Wladimir érsektől a pápának a válási kérésére adott válaszát. Erre csak 1286 elején kerülhetett sor.

Pestre való visszatérése után tűnt fel neki, hogy felesége, hiányában olyan adományokat tett, amelyek az ő hatáskörébe tartoztak. Magyarán mondva helyette kezdett kormányozni. Az összeszólalkozás közben sok régi sérelem is előtérbe került, s a végén az is, hogy:
– Megmondtam, nem fog engem kegyelmed nővére sorsára juttatni, és egy kun lotyóra lecserélni!
Felesége a magabiztosságával viszont elárulta magát. S hogy e magabiztosság nem is alaptalan, László király akkor jött rá, amikor több magas beosztású főnemes is pártjára kelt. Egy pápai válási engedély tudatában ennek semmi értelme nem volt. Csak akkor, ha a pápa nem adta meg… Tehát… Hirtelen összeállt a kép, A pápai engedély nem véletlenül nem jött meg első alkalommal sem… Dühbe gurult. Feleségét azonnal bezáratta a Nyulak szigeti kolostorba, melynek priorisszája ismét a Szerbiából visszatért nővére, Erzsébet volt. Saját házasságát törvénytelennek nyilvánítva (ahogyan sok király tette abban az időben), Isabelt megfosztotta vagyonától, s azt Ajduának adományozta. Ám a királyi tanácsban tapasztalhatta, hogy kevés a támogatója, feleségének, Isabelnek annál több. S még többen vannak azok, akik az újabb kun királynő lehetőségétől hidegrázást kapnak. Ráadásul a királynő legfőbb támogatójának befolyásával nem számolt. Monoszló Wladimir szorgalmasan írta a pápának a leveleit, melyben színesen ecsetelte a házasságtörő IV. László erkölcseit, kun szeretőit, Ajduát, Köpcsecset Mandulát „és még sok mást”. Színes képet festett Isabel királynő szenvedéseiről a Nyulak szigeti apácakolostorban, melynek priorisszája a feslett erkölcsű király nővére Erzsébet, kit így jellemezett: „nem annyira sancti, mint inkább antimoniális”, és a király és királynő közti konfliktus magvetőjének tartotta. Egyik levelében így írt róla:
„ … A király és a királyné közötti eme viszálykodásnak kígyótermészetű magvetője Erzsébet, a király húga volt, ki az apácáknak a budai szigeten lévő kolostorában kolostorba lépésének 30., szerzetesi fogadalmának, elfátyolozásának és felszentelésének 26. évében járt. Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott…”[5]
Végül a sok levél megtette a hatását. IV. Honorius pápa felhatalmazta Wladimir Monoslaw érseket IV. László kiátkozására, sőt egy keresztes háború indítására. Erre ugyan nem került sor, mert a pápa meghalt… Viszont az esztergomi érsek nem hagyta magát. A király távollétében, 1287 novemberében Budára országgyűlést hívott egybe, amely a király ellenében hozott határozatokat, többek között Erzsébet királyné kiszabadítására és korábbi jövedelmeinek biztosítására. Bár eleinte László király a dühtől habzó szájjal kelt ki az ellene egységfrontot kialakító papság ellen, még azzal is fenyegetve őket tehetetlenségében, hogy ha kell „a tatárokkal szövetkezve fogja kardélre hányatni az egész papi csürhét”, végül engednie kellett.

[1] A Comes saxonum a szászok ispánja volt Abban az időben még a király nevezte ki, Mátyás király korától maguk választották. https://hu.wikipedia.org/wiki/Comes_Saxonum
[2] Jó kérdés, hogy mennyi, vagy egyáltalán lehet-e alapja ezen képtelen vádaknak a király ellen kialakított lejárató kampány tükrében. Még az oly történészek is, akik erősen előítéletesen viszonyulnak IV. Lászlóhoz (Szilágyi János például így jellemzi: „Csak véletlenül király, igazában korhely”) is óvatosan fogalmaznak: „Életéről ezután is számos, éppen nem épületes részletet beszéltek.”) Sajnos később kelt krónikáink ezeket készpénznek vették. E vádak szerintem nélkülöznek bármely racionalitást (a bűnözőnek is van!). Vegyük a legsúlyosabbat: hogy a király hívta be a tatárokat. Rabolni? Ennek semmi értelme. Valaki ellen, a megleckéztetésére? Akkor nem Pest lett volna a céljuk, hanem a megleckéztetendő várai, és semmi értelme a két irányból jövő támadásnak. Ráadásul akkor egyesülniük kellett volna László király seregével, akinek a megsegítésére jöttek. És miért jutalmazta meg IV. László a tatárjárás után a háborúban kitűnt személyeket, ha ő hívta be őket? S akkor miért nem tartóztatták le azok a főnemesek, akik többször is megtették ezt? Ilyesmiért a király a fejével lakolt volna…
[3] Benedek prépost erről 1289-ben így számolt be: Benedek prépost levelei 1289. pedig így írja le a márciusi eseményeket: „IV. László király kun harcosokra támaszkodó serege szétverte, majd egészen a Keleti-Kárpátokban lévő szorosokig űzte őket. Torockónál a székelyek segítségével a király seregei ismét győztek, és a tatár hadak maradékát kiűzték az országból. Vizsoly mellett Baksa György aratott győzelmet, egy másik csatában Borsa Lóránt erdélyi vajda is lesújtott, és győzött.” https://tortenelmiportre.blog.hu/2016/04/30/tatarjaras_v_resz_a_tatarok_visszaternek_magyarorszagra
[4] Ebben a hadjáratban tűnt fel első ízben a neugeriinek, neugarii-nak nevezett harcos elem, amelyet a források utóbb úgy emlegettek, mintha külön népről lenne szó. A névhasonlóság alapján voltak, akik úgy vélték, hogy a neugerii név Nögej-tatárokat jelöl. Valójában a kun nöger szó, mely a magyar nyelvbe nyőgér formában került bele „kísérettagot, kísérő katonát” jelent, összességében olyan katonai kíséretet, amellyel hatalmukat biztosítandó a nomád fejedelmek, vezérek, köztük a kun előkelők is körülvették magukat. Selmeczi László: Kötöny népe Magyarországon. http://www.kunszovetseg.hu/gdonko/konyvajanlo/kotonynepe/kotony_nepe_kesz_email.pdf
[5] Kanyó Ferenc,:A z apáca, a szerető, a királyné és a boldog. https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Boldog_Erzs%C3%A9bet_%C3%B6zvegy Feltehetően e levél is hozzájárult ahhoz, hogy végül nem avatták szentté, csak boldoggá. Ami Erzsébet „tatárfélékkel való nászra” vágyakozásának a vádját illeti, nem szabad feledni, hogy egy gyűlölettől csöpögő levél az egyetlen dokumentum, ami bizonyítja, ami szavahihetőségét igencsak megkérdőjelezi. Ami a hihetőség határán belül van talán: IV. László esetleges béketárgyalásai a tatár (mongol) kánnal, amelyben szóba kerülhetett Erzsébet esetleges násza valamely kánfiúval. E békekötés megteremthette volna a keleti határ biztonságát, de magában hordozta volna annak a lehetőségét is, hogy tatár szövetségeseit belső ellenségei ellen használja fel. IV. Lászlónak két állítólagos kijelentése is alátámasztani véli a tatárokkal való egyezkedéseit. Az egyik, hogy állítólag azzal fenyegetőzött, hogy akár több lánytestvérét is hajlandó lenne a tatárokhoz férjhez adni, ha ezzel megfelelő szövetségest biztosítana magának az ellenségeivel való leszámolásra. A másik, hogy azzal fenyegetőzött, hogy az egész „csürhét” (ezt a papokra értette) ha kell, tatár kardokkal fogja felkoncoltatni. Megfigyelhető, hogy mindkettő végletes dühkitörés, amelynek megvalósítására semmit sem tett. Ami tény, hogy megeskették IV. Lászlót, hogy a tatárokkal való tárgyalásait felfüggeszti. A két fenyegetőzés vajon milyen kontextusban, és mikor hangozhatott el? Az eskü 1288-ban történt, miután Simonfia Baksa  György másodszor is győzedelmeskedett a tatárok felett, kiűzve őket Lengyelországból. Legjobb hadvezérét gazdagon megjutalmazta, Sóvárt adta neki jutalmul, s azután viselte a Sóvári nevet. (IV. László is elindult a tatárok elől Magyarországra menekült Fekete Leszek lengyel herceg megsegítésére, de késve érkezett). A jutalmazás nem tűnik olyannak, mint amely áthúzta IV. László számításait, hanem inkább, mint akinek jól jött a második győzelem, hiszen másképp tárgyalhat a tatárokkal. Mindkét kirohanás sokkal inkább tűnik a boldogtalan és törvénytelen (sógor) házasságának felbontásában, Ajduával való házasságában megakadályozott, megalázott, esküre és térdre kényszerített király dühkitörésének. Az nem zárható ki, hogy IV. László a tatárjárás után tényleg komolyan gondolkodott egy esetleges tatárokkal kötött szövetségen. Hiszen a második győzelme után igazolhatta, hogy nincs félnivalója a tatároktól. A vele harcban álló uraknak viszont volt!