Felteszlek, maszkom,
újfajta antennát füleimre,
s hallani vélek olyanokat,
amit életembe soha.
Látom:
akaratom,
erőfeszítéseim romokban!
Kiskortól
hogy erősködtem
a folyton tökéletesítendő
szájrololvasásra:
értsek, okosodjak,
tudjam legalább
nagyjából ki mit akar.
Maszk mögötti
artikulálást,
mimikát nem értek,
a szemvillanás ki tudja
mit jelez,
a kéz beszédesebb,
de nekem –
magában –
ez se jön be.
Sorstársak agyalnak,
szerintuk átlátszó
maszkok kellenének, hogy
orvost, ismerőst szája
mozgásáról megértsünk –
ezzel letudva harcuk.
Vîrustanból vizsgázni
tudnék, annyit
összeolvasok.
Pulzust, vérnyomást figyelek,
mennyi
esélyem a túlélésre!
Szembesülök,
mert már
öreg vagyok, egyre kevesebb.
És ha mégsem?
Üveg számra a fertőtlenítők,
világbűnért
mosott kezeim.
A TV
valóságos életmentő,
hol Nyunyóka nénit nézem
hol a jelnyelvi tolmácsokat,
teli vannak statisztikákkal,
tanácsokkal,
– maradj otthon,
aki nem beteg,
ne legyen beteg! –,
A kijárási tilalom alatt
igyekszem értelmezni
a közbeszédet,
politikai fröcsögést,
baloldal,
jobboldal,
a vírus nem válogat,
és
megoldás a vakcina.
Említhetnék
még annyi dolgot,
de ennyiből is látható:
jól hiszem
el vagyok veszve!
