Mesét mondok, ne légy undok,
hallgass végig és jól figyelj.
Ha jól figyelsz, megértheted,
ha nem sietsz, megélheted.
Oly rég volt már, olyan régen,
csillag sem volt még az égen.
Titokzatos messzeségben,
valami volt születőben.
Idők Ura tenyerében,
világ fortyog kék levében.
Fortyog, buzog majdhogy kifut,
még szerencse, nincs hová út.
Oly színes és pompázatos,
minden része káprázatos.
Gyarapszik e sokadalom,
minden perc egy újabb halom.
Jönnek újak s még újabbak,
elsötétül már az ablak.
Így szól az Úr: több fény kéne!
S került csillag s Nap az égre.
Látod így volt, hogy csak egyszer,
született egy tejútrendszer.
Közepében Egek Ura,
mosolyogva ül a trónra.
S a sok csillag hold és bolygó,
mint megannyi pajkos golyhó,
játékosan kergetőznek,
nem titkolják jó kedvüket.
Csitt és csatt, és dirr és durr…
S szólt az Úr: hát elég legyen!
Minő lárma, felfordulás,
hancúrozás, száguldozás!
Korán kihűlsz, vagy felmelegszel –
Mi lesz így a világrenddel?
Tudok nektek ettől jobbat,
pályátokra állítalak!
Pályájukat szabta sorra,
készítette hosszú útra;
fényt kapsz, erőt, lendületet,
legyen hát rend ti köztetek!
Egy kis csillag megszeppenve,
Szalad gyorsan Úr elébe.
Jó nekünk itt veled lenni,
miért kell most útra kelni?
Fényem vibrál, erőm elfogy,
hogy kihűljek nem hagyhatod!
Megesik a szíve rajta,
kis csillagát megsajnálja.
Megsajnálja megszereti
s tenyerébe visszaveszi.
Ne félj kicsim nem hagylak el,
szeretlek én igaz szívvel.
Nem hagylak el, neked adom,
tied lesz egy fényes Napom.
Adok neked tengert, kéket,
csillagszemű fényességet.
Hosszú útra így bocsátlak,
törvényemmel igazgatlak.
Mivel engem így szerettél,
csillagoknál különb lettél,
most úgy akarom, hogy még ma,
életet kapj, ajándékba!
A kis Föld most izeg-mozog,
érzi ő is mily nagy dolog.
Életet ad Egek Ura,
s e tisztesség, s mind ő rajta.
Fülig pirul örömében,
mehetek már? – s száll serényen.
Fáim lesznek és bokraim,
rózsám is lesz, és rózsaszín?
Lesz majd őz és szarvasgomba,
színes szalag derekamra?
Lesz majd madár, gyorsan szálló,
világjáró fürge Ráró?
Mindened lesz, s lesz majd végül
embered, ki többnél több lesz.
Ez lett hát a kis Föld sorsa,
életet szül napról napra,
ember járja, ló tapossa,
madár száll rá, tenger mossa.
Nézi az Úr, egyre nézi,
szeretettel dédelgeti.
Ne félj te Föld nem hagylak el,
igazgatlak türelemmel.
Egyet kérek most cserébe,
ne váljatok szégyenemre.
Szólt az Úr és elballagott,
lépte nyomán csillag porzott.
Amint ment, s meg-megállott,
maga mögött egy űrt hagyott.
Hiányát, már sokan érzik,
csak őt várják, Őt remélik.
Őt remélve falra festik,
Falra festve táncuk lejtik,
táncot járva kurjongatnak.
Kurjongatva hajba kapnak,
hajba kapva háborúznak
háborúzva vért ontanak!
S szólt az Úr: Hát elég legyen! –
Tegyem tönkre, el is vegyem
mit épített; házát s várát?
Mert látom én a szorgalmát…
Végül így szólt Egek Ura:
Drága ember, földnek pora!
Fogadd el már intésemet!
Építgessed tornyaidat,
házat, várat, palotákat,
tudom is én micsodákat…
Szeretlek! Ha nem is érzed.
Küldök neked segítséget!
Segítségül törvényemet,
szeretetből szeretetet.
Elküldi hát ajándékát,
mindenségnek új világát.
Jászol szagú csendességbe,
ajándékként, épp most tér be.
Elment Ő, lásd mégis itt van,
itt tarthatnám karjaimban.
Valahányszor gondolsz rája
eljön hozzád, lakomára.
Intelmére jól figyelj, hát
szeresd te is Isten fiát.
