Tíz
Vajon megszületsz-e újra? Örök kérdés a körforgás hímes mezején. Van-e újraszületés? Bizonyos értelemben igen, hiszen minden kukac, baktérium, minden élő és élettelen, ami részt vesz a tested lebontásában, reprodukálja magát és ezzel te is bennük velük együtt születsz meg. És miért ne történhetne meg ugyanez a lelkeddel is. Pont ugyanúgy része leszel az egésznek, mint a földi játszótéren. De Te már sosem leszel az, aki voltál. Mert az ember abban a formában, amiben egyszer megszületett egyedi példány, és ehhez szükségszerű mások halála. Egyszeri és megismételhetetlen végtelen kombinációk összessége, mégis része az egésznek. De mégis, talán egy dologban azonos: Mindenki éhes.
– Fiam.
– Igen, Anyám?
– Apád ezer színben játszik az éjben.
– Segítsége van. Erős segítsége.
– Ki volt ez az ember? Pap, szolga, isten, angyal?
– Ember.
– Ember? Az ember nem így hal. Az ember láthatatlanul hal. Nem lélegzik, megkékül, koporsóba teszik, eltemetik, földet húznak rá, virágot a sírjára. Így marad halhatatlan. Apád?
– Nem hal. Másképp élt és másképp hal.
– Ki volt ő?
– Őrző, kapu, látó, isten keze, de mindig arra törekedett, hogy ember legyen. Mert embernek lenni a legnagyobb, legszentebb cél az életben. Azt ki kell érdemelni, akár csak a poklot, amiben életre keltünk.
– Senki volt.
– Akkor megérkezett. Elvégezte a dolgát. Végezzük el mi is anyám.
Lékei a sarkon várta Raust. Késő este volt. Az esti fény jótékony árnyékában találkoztak, jó egy évvel később a történtek után.
– Szervusz, Raus.
– Üdv – mosolygott a fiú és kezet nyújtott. Lékei elfogadta. Erős, mégis szelíd kézszorítással üdvözölték egymást.
– Édesanyád hogy van?
– Köszönöm a kérdést, jól érzi magát. Várja az unokát.
Lékei kényelmes nyugalommal nézte a férfivá érett embert. Nem látta az óta az eset óta. A falu hívta így diszkréten: eset. Elég így volt ennyi. Az eset. Senki sem szeretett róla beszélni.
– Sétáljunk a folyó felé. Ott talán zavartalanul beszélhetünk.
Raus bólintott.
– Nem akarja, hogy meglássanak bennünket?
– Nem. Szó sincs ilyesmiről. Csak hát megállítanak. Hol ezzel, hol azzal.
– Másabb lett a falu mióta maga a polgármester?
Lékei elmosolyodott.
– Hát remélem. Egy év nem nagy dolog egy település életében. De nem erről akartam beszélni veled.
– Mire kíváncsi?
– Hát, hogy a közepébe vágjak, például arra, hogy mikor temettétek el.
– Apámat? – kérdezte Raus. Lassan ráfordultak a folyót övező gátra. Egy ritmusra léptek, mintha egy titkos dallam szólt volna bennük, ami egyben egy biztonságos burkot vont köréjük.
– Mondja Lékei, maga hisz a halálban?
– A halálban? – Lékeit meglepte a kérdés. Még sosem kérdezte ezt tőle senki. Az életben lehet hinni, a reinkarnációban is, Jézusban, Buddhában. De hogy a halálban lehet-e?
– Miért kellene hinnem? – kérdezett vissza. – Csak abban szokott az ember hinni, amiről nincs tudomása, de úgy érzi, létezik az a valami. Eszmékben lehet hinni, de ami van, ahhoz nincs szükség hitre: az van. Márpedig halál van.
– Erre gondoltam. Apám nem halt meg. Nem temettük el. Olyan értelemben, ahogyan minden ember meghal, természetesen meghalt, de nem temettük el.
– Elhamvasztottátok? Erre gondolsz? – kissé nyugtalanították Raus kérdései. Tökéletesen tisztában volt, hogy akkor azt a komédiát szándékosan megrendezték, és Agni János élt, mikor a halálhírét olvasta abban a levélben.
– Tudja, a halál egy fura dolog – folytatta Raus. – Mindenki másképpen hal, és van úgy, hogy megválaszthatjuk a módját és a hogyanját. Apám egy fura módját választotta a halálának. Mondhatom azt, nem úgy halt meg, ahogyan sokan mások. Inkább elment.
– De hol a test? Porrá lett? Urnában van a feleségénél?
Raus megállt. Zsebre dugta a kezét és Lékei felé fordult.
– Apámnak volt lehetősége és képessége arra, hogy a teste ne forogjon tovább az élőlények tengerében. Tudja, vannak emberek, akik nem a megszokott úton járnak, nem úgy választanak, ahogy azt kell! Mégsem akadályok másoknak, látszólag jelentéktelenek az evilági dolgokban. Nem az a dolguk hogy megváltsák a világot, mégis valahogy azt teszik azzal, hogy önmagukat megváltják. Apám nem kapta, hanem elnyerte ezt az ajándékot.
– Mi történt vele? Eloszlott a reggeli fényben?
Raus felnevetett.
– Hát így is mondhatjuk.
– És miért kellett ehhez öt nap.
– Hét nap. Hét stádium a földön, és ugyan ennyi az égben.
– Ezért kellett az egész?
– Gondolja, ha közlöm, hogy apám eloszlik a reggeli fényben, azt elfogadják? Miután megtörtént az eset, békében elment. Zavartalanul.
Lékei megdermedt. Fejében záporoztak a kérdések. Egyszerre volt dühös és mégis derűs attól, amit hallott. Valahol legbelül igazat adott a történteknek.
– Mondja – folytatta Raus. – Kereste azóta valaki apámat?
– Hát nem igazán. Két hét múlva elköltöztetek.
– Na, látja.
Lékei még mindig zavartan ácsorgott. Elnézett a folyó felé.
– Ez akkor is hülyeség, Raus. Máshol is megtehettétek volna. Ott ahol a kutya sem ismer benneteket. Miért nem azt választottátok?
Raus megrántotta a vállát.
– Nem tudom, csak sejtem. Tudja, néha nem a logika mentén történnek a dolgok. Ki tudja? Erre talán soha nem kap választ.
Jó darabig nem szóltak, csak hallgatták a folyót, ahogy csöndesen zenél a nyárvégi estében. Lassan megkerülték a falut és főutca felé vették az irányt. Lékei még utoljára kezet nyújtott a fiúnak.
– Örülök, hogy beszélgettünk.
Raus a szemébe nézett.
– Ha értelmet keres az egészben, nézzen magára. Vajon mennyi dolog változott meg önben azóta a nap óta, és mennyi minden változott meg csupán egyetlen ember döntésének következményeitől.
Lékei huncutul elmosolyodott.
– Leszoktam a cigiről.
Legutóbbi módosítás: 2020.12.19. @ 09:44 :: H.Pulai Éva
