(1)
Körbenézek és látom, hogy mennyi
minden nem valósult meg, amit csak
kényszerből bíztam az akaratomra,
de azt mondom mégis; minden így
van jól. Még látom a kukoricával
beültetett kertet, habár már a fenyők,
gyümölcsfáim sem ismerték azokat
az időket, amikor csak az időjárás
nevelte őket, de én még néha azt is
látom, ahogyan a gazok a szomszéd
telekhatáron egybetépelődnek.
(2)
Akár egy rendezett liget, akár egy
madárlaktanya – idesereglik a múlt,
elhanyagolt ígéretek hada, hogy itt
majd kispadok lesznek bordóra
festve, mögöttük rózsa, illatos, és
a vastag kőfalak mögött a házban
sok fából készült bútor áll, s lesz
kedves párom, férjem, egy fáradt
asztalos talán.
Amott pedig egy téglákból épített
boltív díszeleg majd a fák alatt,
melynek célját senki sem érti meg,
de èn úgy becézem titkon; drága
mennykapu, s ha túl sok bánatom
lesz, ott gyónok majd a szabad ég
alatt… – nekem végtelen számú
álmom volt, de sok csak mindig
mellettem szaladt. Nem tudták ők,
nem sejtették, hogy élni kellene, s
mit tudták, majd mi lesz! …a ház
csak egyet áll azóta is, de a kert
megállás nélkül újraéledez.
(3)
Amit leginkább szeretek itt, kezem
munkája mind, saját gondoskodásom
érdeme, amelyre nézve elhalványul az
anyagiasság fontossága és folyton
megérint a természet lehelete.
(4)
Jó az Isten, jó volt mindig is, csak
néha elfeledtem, mi a türelem, és
honnan is tudhattam volna még
korábban én, hogy amit szeretettel
érintek – csak az az enyém.
