(1)
Itt még mellkasomig érnek a füvek –
velük ülök. Talán én vagyok az utolsó
ember, aki e képbe vegyülni vágyom
mielőtt a réten átsétál az igazi ősz.
(2)
Különös szabadság ez. Egészen más,
mint a városokban, ahol rákényszerítik
érzékszerveimre önmagukat a képek
és a hangok. Itt a test is súlytalan, a
létezés pedig, ahogy szokott – lebeg.
Gyermekkor illatokat hordozó a szél
– az álmok elevenek.
(3)
Mit árthatnék a világnak itt magamban,
ahol a magasban madárrajok röpülnek
vé alakban, és úgy festenek, mint óriási
cipzár az égbolt szőttesén? Nyomukban
késő délután ereszkedik, s bár nincs sötét,
apadó fények csüngenek a Nap szilánkjain.
(4)
Húsomba vájnak a fűszálak éles szélei,
s vércseppig szeretgetnek, ha engedem,
hogy megkóstoljanak. Utolsó óhajuk
vagyok talán – hogyan tagadhatnám
meg tőlük ízemet?
(5)
Csupán a folyó csobogását hallani,
a szavaim már ráalvadtak a partra.
Tekintetem távolban jár, csak a meder
kavicsos széle kaparja a víznek levél-
tutajokkal játszó felszínét. Megtéved
egy-egy irányomba tartó nevesincs
bogár, s tiszteletben tartva jöttömet
kellő távolságot tartva milyenségem
kémleli, míg ennek tudatában belőlem
elillan minden félelem.
(6)
Olyan hatalmas vagyok köztük, hogy
zavarba jövök attól, talán Istenüket
látják bennem, és én nem léphetek
rájuk – lassan haza kell lebegnem.
