(1)
Tán csak a mélység hullámzik csendben,
észrevétlenül. Régi kérgeikből vetkeznek
a fák, s az erdő mohapados öléből végtelen
szerényen apró páfrányok bólogatnak az
őzek után.
(2)
Ősz van. Erdei ősz… és néma csend,
mintha az erdő nem is lenne egyéb,
kiürült hangversenyterem, és én úgy
ülök egy korhadt rönkön, mint jól
megtermett gomba, nem hívom az
álmaim sem már a mellkasomba.
(3)
Jó az őszben csendestársnak lenni,
tőből metszegetni hajtását a gondnak,
békétlenségtől tiltva elidőzni halkan,
kincseket fedezni fel a sárba lüktető
avarban, ahová a bogarak reszketve
bújnak, amikor látják, hogy megyek,
és aztán térdig bátorodnak, ha meg-
győződnek arról; csendemmel csak
békét hirdetek.
