(1)
Ködben ül a domb, a völgy, s az árokpart
gerincén két száradt sóskaszár között egy
vékonyka, fénylő ökörnyál feszül. A harmat
finom ízét kóstolgatja gaz, vigaszt keres
a lélek, hideg a pad – lábaimat lóbálom a
semmiben, míg álmok fonnak tincseimbe
cifra masnikat.
(2)
Felnőttnek készülök ma is, a tervem éppen
ennyi; megszületni most e percben, aztán
tisztességben estig meg is öregedni.
Ha hosszan nézem a ködbe burkolt tájat,
örvendeni kezdek az ősz karácsonyának.
A díszek rárepültek rég a fákra, fészkeiről
sejtem, más korban vagyok – a helyszín
Betlehem; Jézus, ha megszülettél bennem,
most segíts nekem!
(3)
Valahogy mindig beszippantanak az
időjáratok, és az átállással túl sokáig
bajlódik a szívem – mire elrendeződne
bennem minden dobbanás, kivet a jelen,
és én magamat kínomban kinevetem.
(4)
Talán túl sok kérdésem van, és nem
fér belém a válasz. Mintha nyoma sem
lenne már a nyárnak, olyan szürke, olyan
borongástól szomorkás a táj, s különben
is, miért nem vándorol messze ilyenkor
az összes madár?
(5)
A folyók miért mindig csak egy irányba
futnak? Hogyan tördelődnek kavicsokká
sziklák, és előttem e bucka tudja-e, hogy
milyen dicső múltú része a homok, és ha
csak ülök itt a csendben – mi ez a zaj?
Mégis hova rohanok?
(6)
Van még itt más is. Most jobbra nézek.
Jobbra, ahol saját cselszövésén didereg
a pók. Hálójában csak a kétely, belekesereg
a múlt. A bölcsessége mára kínban üdvözül,
munkája gyümölcsét maholnap elborítja sár
– honnan tudja majd, hogy hol lakott, ha
egyáltalán túlél, és egyszer újra erre jár?
(7)
A csendességet szabad-e becézni, vagy
minden szó csak fegyver ellene, s a part
bár jól tudom, hogy nem hurcolja már a
lábnyomom, a horzsolástól is véd minden
pillanat – Na, nézd! A folyó feletti sziklafal
egy centit sem kopott – fények villanása
őrzi azt… Hazudtam, jól becsaptalak, hisz
nincs is ősz, és tél se lesz – meglásd, ez itt
egy rendhagyó tavasz!
