A levélváltáson kívül más kapcsolata nem volt Gyárfásnak a civil világgal, hiszen az eltávozások alkalmával csak a városba mehettek ki egy-egy fél napra. Sokáig Sanyi barátjával sem találkozott, csak tova a tízéves érettségi találkozón.
Emlékezetes találkozó volt az a tízéves…
A párhuzamos osztállyal, a humánnal együtt szervezték, ami jó ötletnek tűnt, hiszen tudott tény, hogy a humán osztály élénkebb, lezserebb emberkékből állt, mint a komolykodó reál osztálybéliek.
Gyárfás osztálytársai nagyrészt a tanügyben, iparban, kereskedelemben találtak maguknak többé-kevésbé jövedelmező állást, de igazán kiugró karrier Szekeres Sanyinak sikerült. Most jött haza Szovjet Unióból, ahol a posztgraduális képzés keretében egy évet töltött a híres Bajkonuri Űrközpontban[1]. Szűkszavú gyerek lévén nem bölcselkedett a sikereivel, meg se mondta, honnan érkezett. Bezzeg a többiek nem fogytak ki a szóból.
Virág Venci, a Gyárfás padszomszédja, nagy svádájú gyerek azzal büszkélkedett, hogy halom pénzt keres az őrző-védő ügynökségével.
– Ugye, mindenki félti az életét, vagyonát, családját. Nem csak a vállalatok kérik a szolgáltatásainkat, hanem sok magánember is. És fizetnek. Nagyon bejött a számításom, pedig az iskolában nem szerettem a számtant.
Dallos doktor fiacskája, Lexi azt mesélte nagy büszkén, hogy már három karambolt úszott meg egy-két kisebb csonttöréssel. Első autóját, egy Skoda Feliciát, amit sikeres érettségi vizsgájáért kapott, már az első nap, ahogy megkapta, összetörte, és persze saját magát is.
A portás Barta bácsi fia, Kálmán sikerrel végezte a gimnáziumot. Humán beállítottsága és a jó rajzkészség, szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak az iskolai könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A Művészeti Főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruha gyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek voltak, sőt külföldi szerződések vezető termékei lettek. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa siker. Csak éppen a festésre nem jutott ideje, hiába volt ez szíve minden vágya.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
– Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá. Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik. Lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
– Ülj hozzánk. Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen. Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki én előttem.
Körbe ülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
– Hallom, Árpikám zenész lettél. Szép szakma! – kezdte a társalgást Laci – Pisztonon játszottál diákkorodban a diákzenekarban. Most is trombitálsz?
– Persze. Azt szeretem a fúvósok közül. Trombita, piszton. Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak. Őrnagyi rangban.
– Gratulálunk! – mondták kórusban.
– Hát te, Pityu! Te mivel büszkélkedsz? – folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
– Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam a főiskolán – kezdte hamiskás mosollyal -, de nem folytattam, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktor szobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat. Így volt!
– Most rajtad a sor Káli.
– Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt tíz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem showtéma. Igaz, egy tízéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni!
Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott. Ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül minden naposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
– Ó, nem vagyok én függő – mondogatta, ha szóba került az italozás –, nem vagyok én alkoholista. Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! Nem iszom máma! – tette még hozzá. – És holnap se, ha nem akarok.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó, vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Még a feletteseivel is összeveszett ilyenkor. És másnap semmire sem emlékezett.
Mondják, hogy ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat. Utólag, mikor említették, hogy itt látták, meg ott látták, nem hitte el.
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Korán reggel indult, s már előző nap este nem ivott egy korty alkoholt sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, ellankadt, megállt egy autós csárdánál és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Enni csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, alig úgy két-, háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek.
Nagyon megijedt és lehúzott az út szélére, a motort leállította, az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet. Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudatában volt, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet.
A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott.
A segítőkész autós, aki megállt az integetésére, kihívta a mentőt, bevitték a kórházba. A sofőr kolléga még azt is megtette, hogy az autót bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy a tüneteit alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon, ameddig annyira helyrelábadt, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett a szájába alkoholt. Még gyógyszert se, ha az esetleg alkoholos oldat.
Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére festeni kezdett.
Most erről meséljen? Még most is, ahogy visszagondol azokra a percekre, napokra kiveri homlokát a verejték. Csendesen fel is áll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat …
Mindenki szép rendre beszámolt a sikereiről. Persze csak a sikerekről, a kudarcokat ügyesen elhallgatták. Csak Szekeres Sanyi nem beszélt még, de nem hagyták, hogy megússza. Kórusban biztatták, s végül ráállt.
– Velem semmi különös nem történt, és még most is a francia krémes a kedvencem, meg persze a fürjtojás aszpikban.
– Tovább, tovább! – noszogatták. – Meséld csak el miket csináltál!
– Tanultam, dolgoztam…
– Ejszen szakácsnak tanultál! – röhögött fel Dallos Lexi.
– Nem éppen, bár az se rossz – válaszolta vontatottan. – A Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam két évig, mint kutató-laboráns, miután hazajöttem Berlinből a Humboldt Egyetemről. Utána egy évet töltöttem Bajkonurban, s most kineveztek tanársegédnek a Henry Coandă Egyetemen az aerodinamikai karra.
Nagy csend fogadta a velős beszámolót, majd kitört a taps és mindenki kiabált, sorra jöttek, hogy megrázzák a kezét, megveregessék a vállát. Még Lexi is odasündörgött hozzá.
– Jól megkaptam! Lefőztél komám! – szólott a tőle megszokott harsánysággal.
[1] Bajkonur a legnagyobb szovjet, illetve orosz űrközpont. Innen indították az első műholdat 1957. október 4-én (Szputnyik–1), és az első embert (Jurij Gagarin) 1961. április 12-én (Vosztok–1) a világűrbe
Legutóbbi módosítás: 2021.01.04. @ 11:16 :: H.Pulai Éva
