Az egyetemi büfé sarokasztalánál teázik két komoly egyetemi hallgató: Tamás a gépészmérnöki karról és Mariska a történelem-régészetről.
– Idd meg a teádat! – biztatta a fiú Mariskát.
– Kísérjelek el a bentlakásig?
– Nem kell, jól vagyok – szedte össze magát.
– Menj, add be az indexedet!
– Rendben van! Még látlak, például holnap?
– Lehet, nem ígérem…
–Itt leszek, ebben az időben.
Mariska ott volt másnap, elfogadta a pohár citromos teát, de a bánat, a zaklatottság nem tűnt el az arcáról. Szólni sem szólt sokat, csupán annyit, „Semmi baj, jól vagyok”, ami a mellékelt ábra szerint, nem volt igaz. Csöndesen üldögélt a székén és szorongatta a poharát.
– Milyen türelmes vagy, Tamás! De nem tudok beszélgetni. Túl nagy a keserűség bennem. Majd holnap … talán.
Így ment ez még pár napig, de véget ért a tanév és ki kellett költözni az internátusból. Ezen az utolsó napon Mariska átadott egy teleírt füzetet a fiúnak.
– Beszélni még most sem vagyok képes a történtekről, ellenben írni, azt tudok. Leírtam hát, íme itt van a füzet:
„Értelmiségi családból származom. Ezt szükségesnek tartom előre bocsátani, hogy ne kelljen később magyarázkodnom a magatartásom, a világhoz való viszonyom miatt. Apám ügyvéd, anyám történelem tanár az általános iskolában, én pedig másodéves hallgató vagyok a történelem-régészet szakon. Sokan azzal bölcsködnek, hogy már zsenge gyerek korukban ezt vagy azt csinálták, ami a mostani hivatásukhoz vezetett. Én nem szerettem a földben kurkászni, köveket, csontokat, meg miegymást keresgélni, gyűjtögetni. Anyám munkája, a történelem sem érdekelt. Inkább rajzolgatni szerettem, babával játszani, ide-oda tekeregni a városban. Mikor arra került a sor, hogy tovább tanuljak, egyértelműnek tűnt, hogy vagy jogra, vagy a történelem szakra iratkozom. Mintha a világon más nem is létezne. Az ügyvédi pálya nem vonzott, de a dolgozatjavítás piros ceruzával még annyira sem. Mikor rákerült a sor, mégis a régmúlt idők felé sodródtam. Az első évi bukdácsolások után megszerettem anyám szakmáját. Rájöttem, hogy mennyi minden társul ehhez a tudományhoz. És még több a régészethez! Ez már igazán izgalmas, érdekes kezdett lenni.
Andi nyitotta rá a szememet erre. Andi igazi nevén Antalfi András, de mi az évfolyamon csak Andinak szólítottuk. Csoporttársam és az előadásokon mellettem ült. Halk, de lelkes kiszólásai, mindig felhívták a figyelmemet az élőadás érdekesebb részeire. Így aztán odafigyeltem, megértettem miről beszél az előadó.
Kiderült később, hogy a múlt kutatása nem egyszerűen az évszámok felsorolásából áll. Számtalan kiegészítő tudományt kell mellé megismerni. Latin nyelv és más kihalt nyelvek, földrajz, filozófia, vallástan, jogtudomány, közgazdaságtan – hogy csak a legfontosabbakat említsem, melyek mind szükségesek, ha meg akarsz érteni egy kort. Ezek mellett ott van továbbá az, amit nem nélkülözhet a régészet: kémia, fizika, biológia, anatómia, fényképészet, rajztechnika, hogy ne soroljam tovább!
Szóval, Andi mellettem ülve egyfolytában kommentálta a hallottakat, előadás után néha meg is beszéltük az érdekesebb részeket.
A gyakori beszélgetés közel hozott minket egymáshoz. Szenvedélyes, mindent elsöprő szerelem lett belőle. Elmerültem ebben a nagy érzésben! Minden órámat, minden percemet a közelében akartam tölteni, érezni az érintését, a simogatását. A napok egybefolytak, éjjel róla álmodtam, s reggel rohantam, hogy újra lássam, érezzem a közelségét, az illatát. Ő is így érzett irántam – minden jel arra mutatott – kereste a társaságomat, simogatott, csókolt, amikor csak alkalom volt rá. A hozzám intézett szavai is ezt bizonyították. Százszor, ezerszer elmondta, hogy én vagyok a mindene, hogy milyen jó velem, hogy mennyire szeret. Szabad napjainkon, délutánjainkon elmentünk cukrászdába, moziba, a közeli fürdőbe. Egy gyógyfürdő indult nem rég a varostól tizenöt kilométernyire, ahova a városi autóbusz is kijárt. Minden szombat-vasárnapot ott töltöttünk. Jó volt a hőforrás meleg vizében lubickolni és a medence körüli park fáinak árnyékába heverészni. Hűvös idő esetén a nagy, üveges csarnok nyújtott menedéket. Legtöbbször a jegyzeteimet is magammal vittem és elnyúlva deszkapriccsen böngésztem a legutóbbi előadás anyagát. Andi is hozta a könyvét és leült mellém a deszkapriccs szélére, olvasson hozzá az izgalmas előadáshoz.
Az ázsiai, pontosabban az Indus-völgyi ókori civilizáció keltette fel módfelett Andi érdeklődését. Minden könyvet, minden cikket felkutatott, ami csak elérhető volt. A könyvtár alkalmazottai szívesen segítettek megkeresni a témába vágó munkákat, s még engem is megkért, böngésszem a katalógust.
Gondoltam, hogy múló szenvedély, de egyre jobban elmerült a témában, már egyébről sem tudtam vele beszélni. Áradozott egy tökéletes társadalomról, egy háborúk, konfliktusok és uralkodók nélküli társadalomról, ahol mindenki tudja a helyét, a dolgát, a korlátait. Vitattam a következtetésit, de nem vette rossz néven, sőt kíváncsi volt a véleményemre, ha nem is fogadta el. Harag nélkül vitáztunk, inkább évődve, nem erőszakosan. Aztán közeledett a vizsgaidőszak és számomra háttérbe szorult az Indus-völgy civilizációja. Öt vizsga állt előttem, egyik rázósabb, mint a másik. Andi ellenben mindegyre visszatért a témára és tovább fejtegette az elképzeléseit.
–Hidd el, kedvesem, az egy csodálatos világ lehetett. Fegyverek, s erőszak helyett a szellem uralkodott. Az egy spirituális, a tudatra épülő társadalom volt.
– El is söpörték a rátörő népek, hogy csak néma romok maradtak utánuk – ellenkeztem.
– Én úgy gondolom, valahol tovább él, rejtőzik ez a szellemiség.
– Nem vitatom, akár igazad is lehet.
– Igazam van!
Naponta ismétlődtek hasonló kis viták, de ezek nem befolyásolták egymás iránti érzéseinket. Részemről biztosan nem! Mindez azonban háttérbe szorult a közelgő vizsgák miatt. Az első szigorlat mindjárt az ókori kelet története volt, ami szorosan kapcsolódott ehhez az Andi által kedvelt témához. Nagyon izgultam a vizsga előtt, de nagyon jól sikerült. A civilizációk közötti hasonlóságról és különbségekről kérdezett a prof. Elmondtam részletesen, hogy a hasonlóságot a természetes környezet adta, a különbséget pedig az emberek magatartása, viszonya egymáshoz és a munkához.
– Tessék ezt pontosabban megmagyarázni! – szólt a prof kissé meglepődve.
Erre a felszólításra én kifejtettem, hogy a Nílus völgyében és Mezopotámiaban erős központi hatalom uralkodott, élén egy isten-királlyal, az Indus-völgy társadalma egy teljesen eltérő rendszerre épült. Nevezetesen az elit réteg erőszakmentesen, az emberek tudatán keresztül vitte véghez az akaratát. Tömeghipnózis és tudatmódosító szerek segítségével. Ez a matriarchátus keretei között valósult meg, hiszen a nők a gyerekszülés és nevelés által részesei a teremtés csodájának és személyes hatásuk erőszakmentesen érvényesül. – Mintha Andi szavait hallottam volna visszacsengeni a saját számból. A professzor úrnak azonban tetszett.
– Nagyszerű! – csapta össze a tenyerét. – Kérem az indexét!
A megadott magas osztályzat mellé meghívást kaptam, legyek a nyári szünidő alatt önkéntes gyakorlok a tanszéken. A vizsga sikerétől mámorosan rohantam a kedvesemmel megosztani a jó hírt. És akkor jött a hideg zuhany – az ajtaja zárva, a kilincs alatt egy cédula rajzszeggel odatűzve: „hívást kaptam, megyek”. Ennyi csupán, se aláírás, se megszólítás, se, hogy hova megy, se, hogy ki hívta. A házinéni semmiről sem tudott.
Felhívtam azonmód a szüleit. A válaszuk teljesen letaglózott, a földbe döngölt!
– Elutazott – jött a ledöbbentő válasz.
– Hogy? Hova?
– Indiába. Tudod, már rég készült, és tegnap jött meg a levél, hogy elfogadták a jelentkezését a Bombayi Egyetem nyári kurzusára.
Elsötétült előttem a világ, s lehuppantam a földre. Mellettem lógott zsinórján a telefonkagyló, valaki egyfolytában hallózott benne, s ez a hang fájdalmasan visszhangzott a fejemben. Meg az a néhány szó, amit egy pillanattal ezelőtt hallottam: elutazott … már rég készült … India … Bombay … nyári kurzus.
– Becsapott, hazudott! – üvöltöttem belül az agyamban.
Csak ültem tovább a földön, fülem mellett himbálózott a telefon és bennem tombolt a fájdalom. Egy kis idő múlva odajött valaki, visszaakasztotta a telefont és hozzám hajolva megkérdezte „jól vagy?”
– Remekül! Soha jobban! – dünnyögtem.
Aztán az a valaki hozott egy pohár vizet, s biztatott, igyam meg. Megittam. Akkor segített felállnom, leültetett az asztalhoz, pilulákat adott, hogy nyugodjak meg, később lefektetett az ágyamra, rám dobott egy pokrócot, én pedig elaludtam. Másnap reggel ébredtem, s látva, hogy le sem vetkőztem, úgy aludtam, megértettem, hogy nem rémálom volt az egész, hanem a rideg valóság. Próbáltam összeszedni magamat, de csak kábán lézengtem ide-oda a világban. Napok teltek ebben az állapotban. Közeledett a következő szigorlat ideje, de nem volt erőm egyetlen sort sem elolvasni a tananyagból. Egy nappal a vizsga előtt elmentem halasztást kérni, és ott, a dékáninál összetalálkoztam veled, Tamás, aki meleg citromos teával és diszkrét hallgatással próbáltad gyógyítani a lelkemet.
Úgy tűnik sikerrel.”
Legutóbbi módosítás: 2021.02.14. @ 12:36 :: Bereczki Gizella - Libra
