Az asszony negyven körül lehet, lassú léptekkel halad a sok ember között, léptei ritmusát, a mellette szinte futva haladó kislány szabályozza, aki kis piros kabátjában valahogy még apróbbnak látszik. Szemei eltűnnek a vastag téli sapka alatt, ahogy az rácsúszik a homlokára. Bő rá, úgy kapta használtan, mint minden ruhadarabját. Néha a szabad kezével odanyúl, próbálja igazítani, de hiába, így állát magasra tartva néz ki a sapka alól. Lábait gyorsan kapkodja, kapaszkodik az anyjába, fut, mintha égetné a kis lábát a talaj.
Érzi a lassú sodródást, ami a megállíthatatlan tömegből árad és félelemmel tölti el. Széles az út, amin haladnak, míg elérik a nagy vaskaput, melynek kovácsoltvas szárnyai most tárva-nyitva állnak. Éhes szájként olvasztja be magába a tömeget, valami földöntúli erővel, szinte szívja és irányítja szét a sírok között, a szélrózsa minden irányába. Az enyhe sötétedésben, mint apró táncoló szentjánosbogarak fénylenek fel a gyertyák.
Október 31. van, mindenhol színes virágággyá válik erre az egy éjszakára a temető, a halmok tele vannak apró fényekkel. Kell a fény, a világosság ebben a zord világban, hogy a kóbor lelkek visszatalálhassanak, és újra elfoglalhassák a helyüket az örökkévalóság állomásain. Szűk kis utak vannak a halmok között, így igazán oda kell figyelni minden lépésre, hiszen rálépni egy sírra sem szabad.
Hideg márványkőnél állnak meg, mely úgy magasodik ki, mint egy obeliszk a többi közül. Nevek vannak rajta és egy ovális fénykép, melyről a nő a képen, fensőbbséges mosollyal tekint le még holtában is. Nincs virág. Egy már elégett mécses maradványai vannak a síron, valamikor még jó idő volt, mikor együtt meggyújtották és elhelyezték itt a nagymama lábainál.
Régen ment el, beteg volt. Valami gyógyíthatatlan kórság vitte el, amit magával hurcolt sok éven keresztül. A nőiességét támadta meg. Azt, amit oly fontosnak tartott mindig. De ez a kórság igazán falánk volt. Szép lassan csápjaival behálózta minden szervét, végül a legfontosabbat vette el tőle, a levegőt, megfojtva őt, lassan, mintha valami égi elszámolást hajtott volna végre.
Az asszony csak áll, fogja a gyerek kezét és befelé figyel. Nem szereti amit lát, próbálja elhessegetni, de ma az emlékképek erősebbek.
Háború van. A kertjük végében, a nagyváradi vasútállomáson, a szép napsütéses időben, az ott elszállásolt német katonák félpucéron mosakodnak, nevetgélnek, a hangjuk is felhallatszik, mígnem, a repülők mély morgása és a zuhanó bombák sivítása otrombán belehasít a térbe. Az anyja az újszülött kisöccsével a karjában és a nővérével az asztal alá bújnak menedéket keresve. Próbál hozzájuk simulni, de neki már nincs hely, csak a fél kis teste fér be. A kezében még ott van a bádog tányér, amivel a szomszédba ment ennivalót kérni. Mindig kéregetett, most is érzi még a maró éhséget a gyomrában, ami akkor minden nap kínozta, reggeltől estig. A kisöccse azon az éjszakán elköltözött az angyalokhoz, magával vitte az anyjuk szeretetét is. Légnyomás kapott, így mondták. Nem tudta mit jelent ez a szó, de biztosan nagyon nehéz dolog lehetett, mert a kisöccse lelke, nem bírta el. Milyen szerencsés volt, hogy elmehetett, mert itt csak romok maradtak. Összeomlott minden az otthonukkal együtt.
Az idegen embernek, aki akkor került be a családba, még mindig érzi a szagát. Érzi e kezét a testén, a nyelvét, ami erőszakosan kúszott be a szájába.
Hideg van. Az asszony megremeg, a gyomrában is érzi ezt a remegést, hánynia kell. Nem szűnik az érzés, alattomosan kúszik szét a szívében, az agyában és úgy öleli át az egész testét, mint egy rossz szerető. Mélyeket lélegzik, fogja a kislány kezét, nem ájulhat el, itt nem. Várja, hogy oldódjon a görcs a gyomrában, a beleiben, szűnjön meg végre az undor, ami elönti. De jó lenne most inni valami erőset, ami kicsit oldaná ezt a zsigeri fájdalmat, ami csendben elemészti az elméjét.
-Az Isten verjen meg! Hogy engedhetted meg, hogy ezt tegye velem?
Halkan osonnak ki a szavak a száján, egyszerűen csak kifolynak, mint törött bögréből a víz. És a szeme előtt megjelennek azok a jellegzetes apró csillagok, a látóperemről úsznak befelé, ugrálva, cikázva, irányíthatatlanul, mint minden, ami meghatározta a gyermekkorát. Apró kis pattogásokat hall a fülében, ahogy zubog a vér, lüktetve áramlik a szívéből az agyába és a düh úgy pattan ki benne, mint a tavaszi fa rügye, egyetlen pillanat alatt. Érzi, hogy mozdul a lába, majd indulattal belerúg a hideg márványba újra és újra, míg a szívéből a fájdalom lekúszik a lábába, valósággá válik, fizikailag megfoghatóvá és a könnyek szöknek a szemébe, megállíthatatlanul, mintha csak ott vártak volna mindig, erre az egyetlen pillanatra, hogy végigfolyva az arcán szinte jéggé dermedhessenek.
-Anyaa!
Egy vékony hang szivárog be a tudatába, valahonnan messziről hallja, mintha egy másik világból jönne, hogy visszarántsa őt a pillanatba, a jelenbe, ahonnan kiszakadt. Lenéz, egyenesen bele a tiszta kék szemekbe, melyekben még pislog az a másik létből hozott tiszta fényesség. Csillagszemként szokták az ilyet jellemezni. Gyermekkori önmagát látja tükröződni ebben a szempárban, ott a mélyben, a feltétlen bizalom és mélységes szeretet mellett. Egyszerre megérzi a kéz melegét, amely a tenyerébe simul és a melegség, valami csoda folytán felkúszik a szívébe, átmelegíti azt.
– Menjünk.
