Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek. Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.
Legutóbbi módosítás: 2021.02.05. @ 10:43 :: H.Pulai Éva
