Le-lebukott a víz alá. A szigetet kereste… és a palotát.
A palota hajdan az övé volt. Csak az övé. Egy apró, homokos szigeten állt, melyet kilencszer karolt körbe az a magas, büszke nád, amely már régen kiveszett a vidékről. Közepén vén fűz emelkedett, ami talán már akkor is öreg volt, amikor népe arra a helyre rátalált. Még jól emlékezett azokra a réges-régi holdtöltékre, melyeken az ezüstfény ragyogásában körtáncokat lejtettek társnőivel a csillogólevelű, ősöreg fa alatt. Dalaik egy olyan nyelven szóltak, melyet a messzeségből hoztak magukkal, onnan ahol a víz nem édes, hanem sósan keserű.
Megtetszett neki a sziget, és mikor a többiek a csörgedező patakok mentén tovább vándoroltak, ő ottmaradt. A palota falát apró, vörösfejű madarak szőtték, égszínkék jégmadarak testükkel ékítették, egyetlen bejáratát a fa magasából két, éles szemű rétisas vigyázta. Tavaszonként együtt kacagott a nádirigókkal és cinegékkel, nyáron meglátogatta a víz mélyén lapuló öreg, nagy bajuszú harcsákat, versenyt úszott a sikamlóstestű pontyokkal, ősszel összegyűjtötte azokat az aranysárga faleveleket, melyek erezete a szelek szárnyán hozott a messzeségből megfejthetetlen üzeneteket. Télen, amikor a nádpalotát kristálypalotává varázsolta a fagy, ott heverészett a langyos páragombolyagokat lehelő forrás mellett, még a nádifarkasok is be-betértek hozzá melegedni. És jöttek ők…
Egy tavaszon az ismeretlen távolból arra vándorló vízcseppek furcsa híreket suttogtak. Meséltek egy villámsújtotta tölgyről, meséltek egy nagy, aranyszárnyú, tüzet fúvó madárról, az égről leszökdöső, vidáman fütyörésző csillagocskákról, és meséltek az embereknek azokról a nevetséges próbálkozásairól, hogy a vizek útját ők maguk szabják meg. Tőlük tudta meg azt is, hogy új népek érkeztek a tó partjára, akik nem fából vagy nádból, hanem hideg kőből építik házaikat, palotáikat, tornyaikat, városaikat, és abból vésik keményszívű isteneiket. „Ha jöttek: itt vannak. Mi dolgom velük?” – gondolta, és folytatta tovább a szívének oly kedves tavaszi játékokat: megetette az ezer drágakőként szikrázó, napfürdőző gyíkokat, fényesre mosta az iszapból előbújó, álmos teknősök sáros páncéljait, integetett az északra vonuló, és válaszul mulatságosan össze-visszagágogó libahadaknak…
Le-lebukott a víz alá. A szigetet kereste, de akkor már egy másikat… és a tornyot, azt az ezerszer is megátkozottat.
Egy reggelen a madárdal csendjét távoli dördülések zavarták meg. Ingerült, vijjogó sirályok csíkozták az eget, vízisiklók cikáztak a víz felszínén, és a megriadt nádi egerek csapatostól szaladtak hozzá a szigetre, majd remegve feljebb és feljebb kapaszkodtak a nádpalota zöldülő falán.
Betolakodtak világába. „Hogy merték?”
Sokan voltak, annyian, mint az őszi vonulásukra gyülekező partifecskék. Kihegyezett rönköket vertek az iszapba, azokra gerendákat fektettek: utat építettek a víz felett. Egy sáscsomó mögé lapulva leskelődött, hallgatózott. Azon nem csodálkozott, hogy nem értette meg minden szavukat, de azon már igen, hogy ők maguk sem értették meg egymást, csak mutogattak, hadonásznak. Amikor pedig döngő lépteikkel a vasba öltözöttek is odaértek, a harkálymódra kopácsoló népség hátán csattogtak a háromágú, ólomgolyós végű korbácsok. Attól a naptól kezdve kiáltozás, üvöltözés töltött be minden napot és éjszakát.
Űzzük el őket! – vicsorogtak a százfogú csukák. Űűűzzük el őket! – vonyították a nádifarkasok. El! El! El! – kelepelték válaszul a gólyák.
Ezer és ezer tervet eszeltek ki, hogy az embereket a tótól elriasszák.
– Rágjuk szét azokat az oszlopokat – cincogták a nádi egerek, de ezen még a hosszú fogú hódok is keserűen nevettek. A csukák kiugráltak a vízből, és a kalapáló karok után kapdostak, de egykettőre szigonyok és hálók repkedtek feléjük. Az éjben emberekre támadó nádifarkasok fogai szétroppantak az ércpáncélokon.
Minden próbálkozásuk hiábavalónak bizonyult.
Az idegenek a tó közepén földből, sárból, vágott nádból egy másik szigetet emeltek. De még az sem volt nekik elég, megbontották a távoli, szürke hegyek falait, és a kivésett kövekből tornyot építettek, melynek tetejéről nappal fekete füstoszlopok, éjjel pedig fenyegető lángok emelkedtek a magasba. Hallotta, hogy az az ércbe öltözött népség az ő szépséges birodalmának új, érthetetlen neveket adott, bűzlő mocsárnak, meg posványnak nevezték el.
Egy napon megváltozott minden. Felhagyott azzal a tervével, hogy azt az éktelenkedő kormos tornyot lerontsa.
Ááárulás! – vonyítottak a nádifarkasok. Árulásss! – süvítette a nádas. Becsapott minket! Becsapott minket – csattogtak a hullámok a szigete partján.
Történt, hogy egy este, amikor a rút torony felé lopakodott, a magasból furcsa hangot hallott. Valaki egy dalt énekelt. Egy ismerős, már-már elfeledett dalt, melynek minden szavát értette. Egy olyat, amilyent hajdan társnőivel énekeltek. Egyet azok közül, melyeket a folyók, patakok útját követve a messzeségből hoztak magukkal a végtelennek tűnő, sós ízű víz mellől.
Válaszolt a dalra.
Emlékeiben úgy él, azon a nyáron volt legszebb a palotája. A nád hajtásai selyemfényű jáspissá változtak, az arra kóborló tengelicek feje rubinná, szárnyaik sárga zafírrá, még a víz alatt cikázó csibor fekete háta is aranylón nevetett felé.
Napközben őt várta, és táncolt. Táncolt, csak táncolt. Vele táncolt a sziget, a palota. Forgott körbe-körbe. Vele forgott nádas, és a felette repkedő madarak. Pörgött. Vele pörgött a Nap. A Nap, nap mint nap. Nap, nap, nap…
Egy estén hiába várta…
Néha még később is táncolt. De azok a táncok már lassú táncok voltak. Lassú és hullámzó táncok. Vele hullámzott az őszi fekete víz. Vele hullámzott a szél rángatta nád. Vele a palota, melynek faláról lassan elhaltak a színek: a nád jáspisa, a jégmadarak kékje, a napsugár aranya. Vele hullámzottak a mogorva felhők, és a mögülük rémülten kikandikáló csillagok.
Sok-sok év múltán egy álmából felriadt, elfeledett isten, hogy létét önmagának bizonyítsa, megrázta a földet. A torony leomlott. Éjszaka történt. A magasból lezúduló tüzes üszög felgyújtotta az alvó nádast. A forró levegőben szállongó izzó pernye vitte tovább az enyészetet.
A mélységből feltörő rengés valahol a távolban elzárta a víz útját, és az egyre csak emelkedett, emelkedett, és lassan, nagyon lassan, elnyaldosta az üszkös szigeteket, ellepte a kormos köveket.
Le-lebukott a víz alá. A szigeteket kereste… a köveket… az elhamvadt palotát, és azt az elfedett táncot.
