Szeretném megőrizni az oly fényes perceket.
Palackba zárni a boldogságot, de nem lehet.
Kezemben az ecset, festékhegyek előttem.
De a színek elvesztek, a lelket lelőttem.
Lelőttem, csakhogy ne kelljen éreznem a kínt.
Nem tudhattam, hogy ezzel eltüntetem a színt.
Szerettem volna megőrizni, óvni az aranyló fényt.
Karomba zárni, és el nem engedni ezt a csodalényt.
Ujjaim a billentyűk fölött, bámulnak rám ridegen.
De a lelket megöltem. A dallam immáron idegen.
Megöltem, hogy ne kelljen hallanom a bántó hangokat,
Nem tudhattam, hogy ezzel elűzöm az édes mollokat.
Nem tudtam megőrizni a ragyogást.
Sűrű éj váltotta fel a csillogást.
Azt hittem, ha magamnál tartom, fénnyé leszek.
De amit hátrahagyott, nem volt más, csak sebek.
Nem tudhattam, hogy közelsége bánthat.
Nem láthattam, amit ember nem láthat.
Fájt. Kínzott. És a szikrázó fény nem volt már velem.
Hát hogy ne fájjon tovább, én lelőttem a lelkem.