Amikor megállt egy pillanatra, hogy pihenjen egy kicsit, furcsa illatot érzett. Napok óta érezte, de egy idő után megszokta. Elszívott egy cigarettát, közben arra gondolt, hogy nem tudja, hogyan került ide. Jelentkezett az osztályra, hallotta, hogy kevés az orvos. A főnöke elengedte, bár nehezére esett megválni egy kitűnő sebésztől.
– Gábor, tudod, hogy mit csinálsz?
– Igen, pontosan tudom. Szükség van rám, és nekem mennem kell.
– Tudod, hogy mit kockáztatsz?
– Tudom, de már nem érdekel.
– Feladod a hivatásodat. Te erre születtél.
– Ellenkezőleg. Most életeket kell menteni. Ott a helyem.
Nem érezte jól magát. A ruha megvédte a vírusoktól, de a lelkét nem védte semmi. Amit itt látott, az minden képzeletét felülmúlta. – A háború ilyen – gondolta. – A sok halott.
Negyvennyolc órája nem aludt. Nem volt igazán álmos, megtanulta a készenlétek alatt, hogy ha alszik egy keveset, annál rosszabb. Nem kávézott, igyekezett kerülni minden tudatmódosítást, nehezen viselte, ha kiszolgáltatottá válik.
Éva jött be hozzá, hozott néhány szendvicset, és egy kis dobozban pörköltet.
– A mikróba tedd be, így, ahogy van! Uborkát is hoztam – mondta és nevetett. Évának mindig jó kedve volt. Nem tudta megfejteni a titkot.
– Most nem vagyok éhes. Még van néhány órám, aztán letusolok, és megyek haza. Nem kellett volna bejönnöd.
– Nekem is ügyelnem kell. Nem leszek otthon. Gondoltam, éhes vagy. Két napja nem láttalak. Nem tudom, hogy vagy.
– Jó, ne haragudj, de még telefonálni sincs időm. Egy fél órája hoztak még négy beteget, mennem kell.
– Jól van, majd összefutunk valamikor.
– Nem tudom, mikor lesz vége ennek. Nem, ne érints meg, be kell mosakodnom. Aztán felvenni a védőfelszerelést. Nem tudom, meddig bírom.
Éva elindult, a csapóajtónál megállt és visszafordult.
– Szeretlek! – suttogta, de ezt Gábor már nem hallotta, ment az intenzívre.
Leült a padra, és sírt. Nem az idegeivel volt a baj, a látvány kavarta fel. Ketten haltak meg, amíg a másik négyet rákötötték a gépre. A műszakot leadta, de nem tudott váltani. Minden gondolata a haldoklók körül forgott, Nem tudta megszokni a látványt, ahogy fuldoklanak, és ő nem tud segíteni rajtuk. Itt megáll a tudomány. A legtöbben elalszanak, és nem ébrednek fel többé. Nem tudja mi zajlik le bennük. Azt mondják a kómában is hallanak mindent, de saját testük foglya a tudatuk, kiszolgáltatottak a végtelenségig. Egy nővér jött be a pihenőbe. Leroskadt az egyik ágyra. A könnyeivel küszködött.
– Maga se bírja? – kérdezte Gábor.
– Jaj, ne haragudjon doktor úr, nem vettem észre. Már végzett?
– Itt nem lehet végezni. Csak abbahagyom kicsit, aztán megyek haza aludni. Nem éhes?
– Nem tudom, mit érzek. Lehet, hogy éhséget is, de olyan távoli minden. A mai nap nagyon nehéz volt.
– A feleségem hozott pörköltet. Betettem a hűtőbe. Nyugodtan melegítse meg, és egyen belőle. Köret nincs, mert azt nem eszem a pörkölthöz.
– Ó, én is csak zsömlét legfeljebb. Elcsipegetem, köszönöm.
Gábor beült az autóba, de nem indult el. Csak ült, és arra koncentrált, ne aludjon el. Nem csak fáradt volt, de levert is. Már így ment be dolgozni. Nehezen vette rá magát, hogy felkeljen az ágyból. Éva elkészítette a reggelit, aztán elment dolgozni. Rájött, milyen szagot érzett az osztályon. A fertőtlenítő ilyen maróan kesernyés. Nem szerette, a halálra emlékeztette. Amióta itt vállalt önkéntes munkát, hozzá kellett szoknia. Naponta haltak meg az osztályon a betegek, főként az idősebbek, de volt közöttük fiatal is. Ehhez nem lehet hozzászokni. Lázat nem mért, de érezte, hogy reszket. Majd, ha hazaér, megméri.
Éva nem ment haza, egy kolléganőjét helyettesítette. Ők is egyre kevesebben vannak, az öregek otthona egyre kevésbé vonzó a gondozók számára. A konyhaasztalon hagyott egy pár soros üzenetet. Megfürdött, és ivott egy pohár bort. Lazítani akart, de képtelen volt kikapcsolni a gondolatait. Megmérte a lázát. Meglepődött, a hőmérő harmincnyolc fokot mutatott. Bevett lázcsillapítót, és megpróbált elaludni. Amikor lefeküdt, akkor jött rá, hogy egész nap nem evett. Nem volt éhes, nem kívánt semmit, csak aludni. A végtagjai elnehezedtek, szeme lecsukódott, és elaludt.
Amikor felébredt, rázta a hideg. A láza emelkedett, és a fájdalmai is erősödtek. Felhívta a kórházat, és elmondta, hogy beteg, és kérte, küldjenek egy mentőt érte. Az intenzív osztályra vitték, elvégezték a tesztet is. Amíg az eredményre várt elkülönítették, nem mehetett be hozzá senki. Az eredmény pozitív lett. Azonnal elkezdték a kezelését.
– Mióta érzi, hogy beteg? – kérdezte az osztályos főorvos, aki bejött, ahogy megtudta, Gábor az intenzíven van.
– Néhány napja kezdődött, akkor köhögéssel, de az elmúlt – mondta Gábor, és kezdte kellemetlenül érezni magát. Idejött dolgozni, mert hiányzott orvos, hogy a betegeket el tudják látni. És most ő is beteg lett. Vajon, mi jön még? Eszébe jutott Éva. Értesíteni kell, hogy őt is teszteljék, mert lehet, hogy átadta neki a vírust.
– Kivel érintkezett még az utóbbi napokban?
– A pihenőben egy nővérrel beszélgettem, de ő elég távol volt tőlem – mondta Gábor. Becsukta a szemét.
– Jól van, pihenjen! Hamarosan átviszik a röntgenre, aztán meglátjuk, hogyan tovább. A magas láz, és ez a nehéz légzése aggaszt, de egyelőre nem tudok semmit mondani.
– Úgy tűnik, tüdőgyulladása van – mondta a főorvos a röntgen-felvételeket vizsgálva.
– Sajnálom, egyre kevesebben leszünk, súlyos beteg pedig egyre több. Még két nap és betelik az osztály. Ha rosszabbodik az állapota, akkor gépre tesszük. Beleegyezik?
– Természetesen, tegye a dolgát, kolléga úr, magára bízom az életemet. Éváról tud valamit?
A főorvos elkomorodott.
– Nincsenek jó híreim. Ő is fertőzött lett. Rossz állapotban került be az osztályra. Egy ideig nem találkozhatnak, de amint lehetséges, elintézem, hogy legalább láthassák egymást.
Néhány hét után, Gábort levették a lélegeztetőről. Fiatal szervezete jól bírta a terhelést, és a mesterséges kómát is jól viselte.
– Még bent marad, de ha lesz két negatív tesztje, akkor hazaengedjük – mondta a nővér.
– Éváról tud valamit, nővér?
– Nem mondhatok semmit. Erősödjön kicsit, aztán majd beszélünk.
Délután a főorvos meglátogatta Gábort.
– Nézze, nem tudok igazán jó hírrel szolgálni.
– Évával van valami baj?
– Nem. Ő szerencsére már jobban van, de még benntartjuk. Műtétet kellett rajta végrehajtani. Meg kellett tennünk, mert az élete múlott rajta. Még éppen időben.
– Mi történt?
– Abortálni kellett. Éva gyereket várt.
Gábor nem tudott szóhoz jutni. Behunyta a szemét, és eleredtek a könnyei.
