Egy hosszú, rémálmokkal teli éj után, Thu−ha rossz hangulatban volt. Álmai mindig Bronsky körül jártak és szégyellte önmagát azok erotikus színezete miatt.
Reggel az ebédlőben találta társait és első pillantása Bronsky hatalmas alakjára esett. E látvány idegesítette. Látására annyira ingerültté vált, hogy üdvözlésükre, modortalanul senkinek sem válaszolt. Tekintete még sötétebb lett, mikor Popper az időjárásról beszélt.
Az előre várható időjárás jelzése Bronsky egyik feladata, és neki nem volt kedve az irodába hívni. Négy napja már, hogy Schuller parancsnok felfedező útra indult, és semmi hír nem jött tőlük. Még a felszínen maradt Martinnal és Fisherrel sem volt semmi kapcsolata.
Phobosból érkezett képek egy hatalmas porfelhőt mutattak a két féltekén, és a szél közel 200 kilométer sebességgel fújta ezt a felhőt. Már eltűnt a Mont Elysium, és a Syrtis Majorhoz közeledett. Amazóniából is jött egy másik porfelhő, ami teljesen betakarta Olympus Monst és Tharsis vulkán felé haladt.
A majd’ zeniten lévő Deimos képei mutatták, hogy a narancsszínű por mindent beborított.
– Gondolja, hogy ideérkezik a vihar? – Popperhez fordult a nő, mintha Bronsky nem létezne.
– Ma éjjel, valószínűleg – volt Popper válasza. – De nem napnyugta előtt! Nézze Phobos képeit! Cryse Planitián egy másik vihar közeledik a régi Viking leszállóhely felé.
– Semmi rizikónk nincs! – vágott közbe Bronsky.
– Tudom jól, Bronsky úr! – nézett rá a nő sötét tekintettel. – Semmi rizikónk nincs, de két ember van kint a természetben a gépükön ülve, amíg Schuller parancsnok harmadmagával Vallès Marineris belsejében!
– A parancsnok egy hétre való tartalékkal rendelkezik – vágott vissza Bronsky. – Hosszabb ideig akartak maradni – gurult méregbe a férfi.
– Gondolom, hogy igaza van Bronskynak – szólt közbe Popper. – Senki nincs veszélyben.
– A felszínen maradtaknak sem?
– Nagyon súlyos a járművük. A gép menedékhelyén több napig biztonságban vannak – magyarázta Bronsky.
– És ha egy hétig tart a vihar? – Képtelenek voltak elfelejteni, hogy időnként több hétig tart a homokvihar.
– Őszintén szólva nem gondolom, hogy ilyen vihar kezdetét látjuk – Popper meggyőződése nyilvánvaló volt.
– Senki nem tud semmit, és gondolni kell erre a lehetőségre is – volt Thu−ha válasza.
– Mit ajánl? – kérdezte Bronsky.
Megharagudott – gondolta Thu−ha elszomorodva.
– Tartalékra van szükségük.
– Igaza van, ezt akartam proponálni én is. Azonnal indulok.
– Maga nem mehet! – és Thu−ha tekintete elárulta érzelmeit.
– Miért? Ha nem tévedek, a parancsnokon kívül én vagyok a legjobb pilóta.
– A helikójával akar elindulni?
– Igen. Nincs más lehetőség. Nincs annyi időnk, hogy az utat használjuk. Maximum 12 órával rendelkezünk. Ha mindenki dolgozik, egy óra alatt készen vagyunk. Kétórás az út, körülbelül. Két-három óra, míg mindent helyre teszünk, s ha nem romlik az idő, minden baj nélkül visszajövök.
– Gyere Popper, sietni kell! Ha megengedi! – és Bronsky a dermedt nőhöz fordult.
– Hogyne, induljanak! – szólt a majdnem hallhatatlan válasz.
Bronsky elégedett volt, mert látta, hogy Thu−ha nem akarta, hogy elinduljon. Szerette volna karjaiba venni és megmagyarázni, hogy visszajön. Sajnos ez lehetetlen volt Popper jelenléte miatt.
Mindent bepakoltak a helikopterbe, és már nem volt ideje gondolkozni sem. Érkezéséről értesítették Fishert és Martint, így tudták, hogy mindent hoz, amire szükségük van az életben maradáshoz, ha a vihar hosszú ideig tart. Martin bekapcsolta a lézerjelzést Deimos felé, ahonnan az állomás megállás nélkül továbbította azt a Mars felé, jelezve az utat Bronsky képernyőjén.
Thu−ha a kezét nyújtotta mielőtt kiment a géphez, és nagyon halkan, hogy senki ne hallja, mondta: –Visszavárom.
*
– Fúj a szél – Mentoruk a szétszakadt felhőre mutatott az okkerszínű égen.
– Még nem érezni – nézte Vertes vezetőjüket.
– Higgye el, hogy útban van a szél.
Vezetőjük körül félkörben állva csodálták a vidéket. Csak homályos emlékeik voltak a talaj alatti teremről, ahol a hatalmas szem csillogott, és egy ismeretlen köszöntötte őket. Hogyan érkeztek a nyílt levegőre, egy másik planétára? Ez egy misztérium volt. Semmire nem emlékeztek.
Egy hatalmas hegyet láttak a távolban. Sokkal magasabb, mint a Fuji, de hozzá hasonlóan hó takarta csúcsát. A hegytől egy tó vagy tenger választotta őket el.
– Egy tó? – kérdezte Schuller, és tekintete találkozott a Marslakó tekintetével.
– Egy óceán. Arrafelé nyúlik – és karjával egy körmozdulatot írt le.
Körülöttük néhány csenevész fa száradt, bőrhöz hasonlító, sötét színű levelekkel. Kereplő hangot hallattak a gyenge fuvallatban, és lent egy szűk patak sodorta kavargó vizét az óceán felé.
– Víz, fák, hó és levegő. Hol vagyunk? – Schuller a földre térdelt, hogy felmarkolja a kavicsokkal kevert port.
– Már régóta nem esik. – A Marslakó lehajolt és felvett egy kavicsot, amit messzire, a vízre dobott. A kavics többször is ugrott a víz ráncain.
– Ez olyan, mint nálunk. Fiatal koromban én is ugráltattam a kavicsokat a Temzén – jegyezte meg Thomas.
– Igen, ez így van mindenütt – helyeselt a Marslakó. – Ahová megyünk, mindenütt újra építjük életformánkat. A többiek bennünket majmolnak, miközben mi alkotunk.
A levegő megmozdult hirtelen. Hajukat simogatta kezdetben, majd fütyülni kezdett, és a levelek mérgesen kerepeltek.
– Megérkezett a szél. – Schuller arcán, mint ezernyi tűszúrást érezte a porszemeket.
– Nézzék a napot! – Az égi csillagot felhők ölelték körül.
– Esik majd? – kérdezte Thomas.
− Ki tudja? Talán – volt a válasz.
– Itt nincs egy város a közelben? – Schuller vendéglátójukhoz fordult, hogy arcát jobban lássa a borongó félhomályban, és valóban kicsinek érezte magát az óriás mellett.
– Néhány falu, távolabb, észak felé, a víztől messze. A felszín alatt vannak a városok. Jöjjenek, vissza kell mennünk!
– Közeledik a vihar – Vertes néhány villanást látott a távolban.
– Így van – válaszolt a Marslakó. – Esni fog talán, vagy csak homok lesz, szokás szerint.
− A homok ellen küzdenek? – Schuller kitartóan szaladt lihegve a Marslakó mellett.
– Évezredek óta. A folyókat és kanálisokat állandóan tisztítani kell. Sajnos az óceánt nem lehet portalanítani.
– Messze vagyunk még? – Egy ösvényen siettek. Az volt a benyomásuk, hogy egy lejtős vidéken vannak.
– Nem, nem nagyon.
– És ha itt várnánk a vihart? – Schuller az remélte, hogy megállnak majd.
– Túl veszélyes. Az itteni viharokat nem ismerik. – A Marslakó megállt nyugat felé fordulva. – Nem hallják?
Egy zaj közeledett. Mintha száz, vagy ezer vonat gurulna a síneken. Az volt a benyomásuk, hogy a talaj remeg lábaik alatt.
− Milyen zaj ez? – kérdezte Thomas.
− Az óceán. A hullámok. Ezt nem lehet elképzelni, látni kell – magyarázta vendéglátó gazdájuk, és elindult.
– Ötvenméteres hullámok ostromolják a partot! – Hangja egyre erősebb volt, hogy hallják a zajban, ám egyes szavát a szél elfújta.
– Évezredek óta gyűlik a homok az óceánban, így nem olyan mély, mint régen. Ma már nincs út a partokon a hullámok miatt.
Hangja nehezen volt hallható, mert egyre nagyobb erővel fújt a szél. A vágtató felhők mögé bújó nap azt a benyomást keltette, hogy nem létezik. Eltűnt a hatalmas, hófedte hegy is. Minden eltűnt az átláthatatlan porfüggöny mögött. Egy vízcsepp csapódott Vertes homlokához.
– Megérkeztünk! – Bennszülött vezetőjük szavait alig hallották. Egy törtkarú bozót viaszszerű levelei csillogtak. Itt álltak meg.
– Maradjanak mellettem! – kiáltott a Marslakó. A vízcseppek golyóként verték a szomjas földet, lyukat fúrva benne, amit a szél rögtön besepert.
Újból a teremben találták magukat a csendben, a villogó szem alatt.
*
Jan Bronsky mozdulatlan ült, gépe egyedül repült. Mikor a reaktorok vízszintes helyzetbe kerültek, Bronsky bekapcsolta a robotpilótát. Martin és Fisher tartózkodási helyét Deimos jelezte egy lézer fénnyel.
A képernyőn látta a távoli homokfelhőt növekedni, de még volt ideje befejezni misszióját. Nagyon magasan repült. A kaotikus felszínt látta, és a távoli hegyek körvonalai lassan kibontakoztak a láthatáron, amíg alatta szakadékok, dűnék és a végtelenbe vesző mozdulatlan, halott táj.
− Bronsky! Tíz perc múlva megérkezel! – hallotta Martin hangját.
Északon egy másik porfelhő gomolygott, és nyugtalansággal töltötte el, hogy nyugatról is jött egy vihar. Sietni kellett. A leszállás nem okozott problémát, de amikor elhallgattak a reaktorok, percekig várni kellett a felkavart por leülepedését.
− Várj egy kicsit! – hallotta Fishert a fejhallgatóban.
Volt ideje a visszaútra gondolni, hogy mennyi időbe telik majd, minden kockázat nélkül.
Mikor kiszállt a gépből, Fisher és terepjárója már várták.
– Sietni kell, a porfelhő közeledik – magyarázta Fisher, mikor lezárta a héliko kamráját.
– Schullerékról semmi újság?
– Semmi. Egy hélitrixet küldtünk abba a patkánylyukba, de semmit nem talált.
– Bronsky, te itt maradsz! – hallotta Martint a fejhallgatóban.
– Erről szó sem lehet!
– A parancsnok üzeni, hogy a porvihar közeledik a bázishoz. Parancsolja, hogy velünk maradsz.
Bronsky nem örült, de engedelmeskedni kellett. Nem kockáztathatta az életét és a hélikót. Lehorgonyozta a gépet.
Az ideiglenes bázison mindent helyretettek és bementek a kis helyiségbe, ami egyben étterem, gyűlésterem és pihenőhely volt. Egyikük kávéval kínálta.
– Köszönöm. Egy jó kávé mindig öröm. – És néhány korty után Fisherhez fordult.
– Egy helitrixről beszéltél, amit Schuller keresésére küldtetek.
– Megpróbáltuk, de nem találtuk őket. Helyettük mást talált a gép − magyarázta Martin. – Fényt.
– Fényt? Ezt nem értem.
– Nézd, a helitrix küldte képeket! – Martin egy képernyőhöz ment és bekapcsolta.
Kezdetben semmit nem láttak, majd kísérteties zöld fényben, egy, a végtelenbe vesző folyosó derengett fel. Az alagút végén egy falba ütközött a kép, de merőlegesen egy másik, narancsszínű fényben fürdő folyosó nyílt meg előttük. A világító pasztillák sima, párhuzamos falakat világítottak meg.
– Hihetetlen! – mondta a meglepett Bronsky.
– Ezt mondtuk mi is. – És Fisher felállt, hogy egy másik csésze kávét töltsön.
– Miért nem jeleztétek ezt a felfedezést?
– Nem akartunk mindenkit felizgatni. Ne felejtsd el, embereknek semmi nyomát nem találtuk!
– Mikor a helitrix Schuller parancsnok nyomán a lyukba repült, kezdetben koromsötétben volt. Több mint hétszáz méter hosszú alagútban – magyarázta Martin. – A folyosó egy kanyarban végződött. Ott kezdődött a narancsszínben fürdő folyosó. Itt repült több kilométert, majd egy fallal találta magát szemben.
– És a három embernek semmi nyoma?
– Eltűntek, nyomtalanul.
– Így már érthető, hogy miért nem jelezték. – Bronsky hipnotizálva nézte a kivilágított alagutat.
– Most hárman vagyunk. Másodmagammal követhetnénk Schuller nyomát.
– Sajnos, ezt nem lehet. A vihar miatt a felfüggesztett teraszt felhúztuk. Amíg így fúj a szél, nem lehet lemenni – legyintett Martin lemondóan.
*
− Hol vannak a többiek? – Schuller kérdése agresszív volt és meglepte társait.
– Kire gondol? – kérdezte a házigazda.
– A többi marslakóra – volt a parancsnok válasza.
– Nincs több. Nagyon régen elmentek már.
– Hová? – kérdezte Thomas.
– Visszamentek oda, ahonnan jöttek. A csillagokba.
– És ön? Mit csinál itt egyedül?
– Én vagyok az Őr – hangzott a nyugodt válasz.
– Milyen régen mentek el? – folytatta a kérdéseket a parancsnok.
– Oh… – tétovázott a válasszal házigazdájuk – hárommillió éve, körülbelül.
Elképedtek a választól.
– Ez hihetetlen! – kiáltott fel Schuller.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg, annyira meglepő volt a válasz. Mintha álomból ébredne fel, úgy kiáltott fel Vertes.
– De miért van itt, miért van szükség egy őrre?
– Az installációkat kell őrizni. Sok minden működik még – volt a magyarázat. – Azt akarják tudni, hogy miért maradtam itt? Mert ezt a hihetetlen utat akartam megtenni!
– Az időben utazni? – Schuller leült az egyik rendelkezésükre álló kockára, mint a többiek. Egyedül a házigazda maradt állva.
– Igen, lehet az időben utazni. A haladás ellenkező irányába. A múltba. A jövőbe nem lehet, ez képtelenség. Nem lehet a változások sebességét túlszárnyalni, a múlt és a jövő kapcsolódásának pillanatát, amit jelennek neveznek. A tér és a pillanat szorosan összefüggenek. Az idő nem létezik tér nélkül, de a tér létezett a pillanat előtt. A valóságban az idő nem más, mint a mozgás, a világegyetem megtestesülése. A kozmosz születése volt a változások születése, az anyagé, amit látunk, és az űrt vájó láthatatlan erők. Az idő megpróbálja az űrt meghódítani. Csak a múltba tudunk utazni. Azt látni, ami megelőzte ezt a pillanatot, amit mi jelennek nevezünk. De képtelenség a nemlétezőbe menni, ami az idő nyila előtt van. Nem lehet vizsgálni, ami még nem született meg. Értik ezt? Ami létezik, vagy létezett, vizsgálható. Ez az idő második paradoxonja.
– Ha képesek a múltba menni, akkor a jövő, a történelem változtatható. Vagyis befolyásolni lehet a lényeges eseményeket – volt a parancsnok logikus következtetése.
− Téved! Azt hittük kezdetben, ha megváltoztatunk valamit, állatot, embert, vírust vagy virágot, akkor megváltozik a jövő. Tévedés volt. Semmi magyarázatot nem találtunk arra, hogy lényegében semmi nem változott. Egy diktátort tüntettünk el, és egy másik foglalta el helyét kis idő múltán. Többször megpróbáltuk, sikertelenül. Borzalmas betegségeket tüntettünk el, és talán még borzalmasabbak foglalták el helyüket. Minden helyzetben az élet megjelenik változó, különböző formában. Úgy néz ki, hogy a történelem egy logikus utat követ egy kaotikus helyzetben. Úgy látjuk, hogy az egyensúly mindig helyreáll. Ezért nem tudtunk soha megvalósítani bizonyos előnyösnek tűnő változásokat a különböző planéták múltjában. Elterjedünk ezeken a fiatal földeken, tudva jól, hogy csíránk nem befolyásolja jövőjüket. Ha csíránk életben marad és más csírákkal keveredik, ez azt jelenti, hogy jelenlétünk hasznos és törvényszerű. Ha próbálkozásunk nem sikerül, az azt jelenti, hogy semmi helyünk a planéta jövőjében.
– Tehát, amikor úgy fogadott bennünket, hogy: „Isten hozta önöket!” ez azt jelentette, hogy innen származunk? – Schuller hangjában érezhető volt a hitetlenség.
– Igen – hangzott a válasz. – Utódainkat láttam visszajönni a kiindulási pontra. Erre vártam annyi hosszú év után…
– Mennyi ideig? − vágott közbe Thomas.
– Mondtam már. Körülbelül hárommilliárd évig. Persze elhagytuk ezt a földet, amikor képtelenség volt folytatni az életet. Magunk mögött hagytunk ilyen ellenőrző állomásokat, hogy figyeljük leszármazottjaink fejlődését. A kék planétát, ahonnan jönnek. Mielőtt elmentünk, a Földet megtermékenyítettük.
A narancsszínű fény lassan elaludt, és a termet az űr sötétje borította, mert ugyanekkor az óriási szem sem villogott. Elképedt tekintetük előtt egy kis kék folt vált láthatóvá a sötét égen, a számtalan hunyorgó csillag között. A kék folt nagyobbodott, és körvonalaiban felismerték a Földet. Felhő borította, és e takaró fölött egy hatalmas űrhajó lebegett.
– A Föld, hárommilliárd évvel ezelőtt… – Schuller hangját hallották a sötétben, majd vendéglátójukat.
– Így van. A föld és egyik űrhajónk. Mikor végleg elmentünk, utolsó missziónk a Föld megtermékenyítése volt. Nézzék!
Aranyszínű porfelhőt hintett az űrhajó. E felhő lassan elvegyült a villámoktól hasított felhőkkel és eltűnt.
– Mi ez? – kérdezte Vertes.
– Mikrokapszulák, magukban hordva génjeinket. Mindent megtettünk, amit tenni kellett, a többi a véletlentől függött. Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen földre hullt a mag.
*
Öt napja már, hogy porfüggöny takarta a planétát. A marsi holdak Földre küldött képein a mindent takaró, átláthatatlan porfelhő volt látható. A misszió vezetői nem tudták aggodalmukat elrejteni az újságírók előtt.
A világ minden televíziója régi marsi képeket mutatott. A hírmagyarázó szakemberek életveszélyről beszéltek, ha a porfelhő nem szűnik meg.
A hatodik napon váratlanul elpihent a szél, és a nyugalom visszatért.
Young és Popper kimentek felmérni a károkat, miközben Thu-ha Martinnal vette fel a kapcsolatot.
Bázisuk körül egy homokdombot fújt össze a szél. Távolabb egy újabb homokhegy támaszkodott bázisukra. Súlya veszélyes volt. A kevésbé fontos installációk ellenálltak a viharnak, attól eltekintve, hogy néhány kapcsolatot a homok beborított.
Bronsky és Fisher mindent ellenőriztek. A lerögzített helikopter alumínium takarója ellenállt, de a hatalmas guruló daruról a festék eltűnt. Lemosta a homok.
– Minden rendben? – kérdezte a parancsnok Martin arcát fürkészve a képernyőn. Csalódott volt, mert nem látta Bronskyt.
Martin megnyugtató választ adott, s amikor Thu-ha Bronsky visszaútjáról kérdezősködött, részletesen megmagyarázta a helyzetet.
Mozdulatlanságra ítélve a vihartól, volt idejük analizálni a helyzetet. Egy másik Helixet akartak indítani újabb kutatóútra. Ez alkalommal néhány úgynevezett mikrobolhát is akartak küldeni vele, hogy felfedezzenek minden hasadékot. Majd Bronsky és Fisher akart a folyosóra menni, s hogy a kapcsolat a külvilággal fennmaradjon, rádión kívül egy hajszálvékony, elszakíthatatlan fonalat terveztek göngyölíteni maguk mögött.
Thu-ha örömtelenül hallgatta Martin magyarázatát. Bronsky azonnali visszatértét kívánta, de nem merte a parancsot kiadni, mert missziójuk sikerét nem lehetett kockáztatni. Személyes kívánsága és érzelmei másodrangú szerepet játszottak.
A Hélix küldte képek semmi változást nem mutattak a folyosón. Az alagútban még por sem volt. A mikrobolhák sem találtak nyílást a narancsszínű pasztillák világította alagút végén.
– Nincs itt ajtó – jegyezte meg Fisher.
– Így van, de akkor hol vannak a többiek? Láthatóan nincs más kijárat. Három ember nem tűnhet el nyomtalanul! Ez mindnyájuk véleménye? – kérdezte Bronsky társait nézve.
– Lemegyünk mégis? – kérdezte Fisher, ismerve a választ.
– Természetesen! – volt Bronsky válasza, és Martin parancsot adott a gépeknek, hogy visszatérjenek.
*
Kint voltak újból. A vihar után a levegő langyos volt, még szellő sem fújt. A vastag, sötét leveleken még vízcseppek csillogtak. Libasorban követték vezetőjüket.
Senki nem beszélt. Gondolataikba mélyedve mentek, és nem vették észre a tócsákat a kiszáradt földön.
– Semmit sem értek! – Schuller a fejét rázta. Senkihez nem beszélt, de a marslakó hallotta szavait, és útját folytatva válaszolt:
– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – magyarázta enigmatikusan. – Mikor meglátják majd az óceánt, újra beszélgetünk. Mindjárt ott vagyunk, nem hallják még?
Egy ideje egy távoli zajt hallottak. Kezdetben mormogásnak tűnt, mint mikor egy szobában emberek beszélnek. Közeledve, a mormogás morajjá erősödött.
– Ez a tenger? – Vértes sietve megelőzte társait és vezetőjük mellé ért.
– Igen! Meglátják majd hullámait. Mikor a szél megmozdítja a víztömeget, csak lassan nyugszik meg. Még néhány perc és ott vagyunk, ne türelmetlenkedjenek!
Nem volt előttük korlát. Egy szakadék szélén torpantak meg, és a zaj megváltozott. Mintha ezernyi vonat robogna egymást követve síneken. De vonat helyett hullámok voltak. Egymást követték, és törtek meg kristályként lábaik alatt a sziklákon.
Előttük volt az Óceán. A part elkanyarodott észak felé. A távolban, fátyolba burkolva egy hatalmas hegy őszülő csúcsa, hóval borítva. Kelet felé a víz a végtelenbe tűnt. Ebből a végtelenségből jöttek a hullámok. Egymás után.
– Látványos? – Vendéglátójuk furcsa mosollyal ajkain nézte őket.
– Hal is van a tengerben? – kérdezte a parancsnok.
– Persze. Egymást ölő szörnyek.
– Tehát nem lehet fürödni amikor nyugodt a víz?
– Nem. Nem tanácsolom.
– Pedig azt mondta, hogy nem nagyon mély a homok miatt – erősködött Thomas.
– Így van. Azért mégis néhány száz méter. Van elég hely ezeknek a halaknak, és sokszor a partokhoz közel kalandoznak.
– És mindez, amit most látunk, nincs többé? Eltűnt?
Vezetőjük Schuller arcát fürkészte.
– Ez valahogy így van. Gyerünk, menjünk vissza oda, ahol nyugalom van. Ott mindent megmagyarázok majd – és hirtelen sarkon fordult.
Egy utolsó pillantással búcsúztak a hatalmas óceántól. Távolodva, a hullámok zaja ismét mormogássá halkult. Vezetőjük egy bokor mellett megállt és a bőrszerű leveleket simogatta.
– Ugye, minden érthetetlen? – Tekintetét Schullerre szegezve mosolygott.
– Így van – válaszolta a parancsnok. – Hogyan ismeri a nyelvünket, hogyan lélegzünk itt, ahol nincs levegő, és hogyan sétálhatunk egy több milliárd éve kihalt planétán?
– Igaza van! – hangzott a válasz. – Természetesen semmi nem létezik.
*
Fisher és Bronsky indulásra készen álltak. Willy Fishert izgatta az idea, hogy a planéta szívébe mennek, és már a hajóban ült Bronskyra várva. Társát egy váratlan videokonferencia tartotta fel a bázis parancsnokával. Thu-ha hívta az indulás pillanatában.
– Jan! – Életében először szólította keresztnevén, és Bronsky akaratlanul elpirult.
– Parancsnok!
– Vigyázzon magára! – folytatta a fiatal nő, és hirtelen megszakította a kapcsolatot.
E néhány szótól Bronsky szíve repdesett és úgy érezte, hogy az egész világot képes felemelni. A fedélzeten állva adta meg a jelet az indulásra. Lassan tűntek el a Vallès Marineris mélyében.
*
– Nézzék, amit szemnek neveznek! Ez Ő!
A kacsingató szem alatt állva, házigazdájuk figyelmesen nézte a szemet.
– Mi ez? – kérdezte Schuller.
– Mindenért ő felelős. Ő adja nekünk egy eltűnt valóság képeit. Kérdezték, hogy milyen csodának köszönhető, hogy beszélem nyelvüket? Nem, én nem beszélek. Azt képzelik, hogy a hangom hallják, a valóságban csak gondolok valamit, és maguk is gondolnak valamire, és mi megértjük egymást, mintha valóban beszélnénk. Kérdezték, hogy milyen varázslatnak köszönhető, hogy egy örökkévalóság óta halott planétán járunk, és levegőt szívunk, és egy óceánt látunk, és menekülni kell egy vihar elől. Azt képzelték, hogy sétálnak. A valóságban soha nem hagytuk el ezt a helyiséget. Akarják tudni, hogyan éltem túl több milliárd éven keresztül, érkezésüket várva? Könnyű a válasz. Nem létezek! Nem vagyok olyan valóság, mint Önök. Én csak egy kollektív emlék képe vagyok. Az igaz, hogy én választottam ezt az emancipációt, mert valóban ismerni akartam leszármazottjainkat a Földön. De nem létezek, mint ahogy semmi nem létezik maguk körül a folyosókon, és e szobán kívül. Amit szemnek neveznek, az dirigál mindent. Ellenőrzi a folyosókat, önökre várva.
– De… – Schuller mondani akart valamit.
– Nincs több időnk – szakította félbe a Marslakó. – Társaik nyugtalanok és magukat keresik. Elérkezett az indulás ideje. Vegyék fel a légzőkészüléket, mielőtt eltűnik a levegő.
Szótlanul engedelmeskedtek, miközben gondolataik egymást kergették.
– Ne féljenek. Semmit nem felejtenek el. Lesz idejük mindent elmondani. Az élményeket, amit láttak és hallottak. De tudniuk kell, hogy ide soha többé nem jönnek vissza. Senki. A folyosók hosszú ideig zárva lesznek. Kinyitjuk őket újra, mikor valóban képesek lesznek követni bennünket a csillagokhoz vezető úton. Itt az idő, induljanak. Menjenek haza.
A szem alatt állt egyik karját felemelve, utolsó üdvözletként. A szem villogott, csillogott, pokoli ritmusban változtatva színeit, mikor átlépték újból a nyitott ajtó küszöbét.
*
A mikrobolhákat követte a Helix a hosszú folyosón. Ahol az alagút hirtelen véget ért, merőlegesen egy újabb folyosóra bukkant. A végtelenbe tűntek el a narancsszínű világító pasztillák. A sima falak, a csendet megtörő motorok duruzsolása idegesítette a két férfit.
A bolhák megelőzve a Helixet, küldték egy változatlanul üres folyosó képét.
– Nézd! – Fisher hosszan nézte a képernyőt. Tisztán látta a fal mellet ülő három alakot.
– Ott vannak, messze a folyosó másik végén!
Azonnal jelezték a bázisnak és az újságot Deimos és Phobos adói elküldték a Föld felé.
*
Egy robotorvos ellenőrizte az ájulásba merült Schuller parancsnokot és embereit, ágyaikban várták az indulást vissza a Földre.
A gép analizálta testük paramétereit, de csak a fejükben talált egy pontot, mintha megszakítás nélkül álmodnának.
– Erre nincs semmi magyarázat, ugye ? – Thu-ha nézte a képeket. Orvosi ismereteik az elsősegély színvonalán voltak.
– Minden érthetetlen. – Bronsky sem talált választ. Nyugtalan türelmetlenséggel várták az ingajárat érkezését a specialistákkal. – Itt lesznek néhány óra múlva. – Bólintva a fiatal nőt nézte. –Ismétlem, hogy ebben az állapotban találtuk őket a folyosón.
– Tudom. Mi is láttuk a képernyőn – mondta Thu-ha. – Miért ismétli ezt?
– Mert valamit nem ismer, ami nem látható a televízión.
– Mit akar mondani?
– A parancsnok mondott valamit.
– És csak most mondja ezt? – ugrott fel, székét felborítva.
– Nyugodjon meg! Önkívületi állapotban beszélt. Többször ismételt néhány szót, amit nem értettem tisztán a fejhallgatóban.
– Mit mondott?
– Néhány, semmitmondó szót. Azt, hogy „mi, a marslakók”.
– Azt mondta, hogy „mi, a marslakók” – ismételte a nő elgondolkozva.
– Igen. A specialisták a Földön biztosan találnak rá magyarázatot.
– Majd elkíséri őket, és visszajön az új személyzettel. – Thu-ha Bronskyt nézte, és tekintetük néhány pillanatig összeforrt.
– Értettem! – Bronsky is felállt indulásra készen, és az ajtóban megállt.
– Ha megengedi parancsnok – és hangja remegett egy kicsit, és torkát köszörülte. – Távollétem alatt sokat gondoltam Önre. Visszatértem után megkérdem majd, hogy akar-e a feleségem lenni?
Hirtelen kilépett az ajtón, ami csendesen bezárult mögötte.
***
Legutóbbi módosítás: 2021.03.11. @ 10:03 :: H.Pulai Éva
