Álom és ébrenlét határán
szép szemedet nézem,
odakint,
csendben lobban el az alkonyat,
aludni tér az élet,
felhők nélküli a táj,
csak emlék,
hogy volt a tegnap,
a házak
mind önálló talány,
ígéret nekik a holnap
és az éj sötétjében
csukott szemük mögött,
él, lüktet az álom,
egyszer volt történetek
szerelmek, gyógyító mámor,
mind, mind táncra kél.
A mi táncunk most csendesebb
se látvány, se pompa benne
és mint egyetlen kötőanyag,
az időtlenség megérint,
de másra már szükség sem lenne,
hisz két szemed mélye bányató,
örvényként húz le a mélybe,
levegő után kapkodom,
megfulladok,
a vágyak tengerében.
Hogy Isten alkotott,
vagy a természet , nem tudom,
nem számít csak nézlek
és valahol a mélyben csillag gyúl,
szemed bűvkörében,
lélek tánc, nincs semmi más,
talán , már az élet sem számít,
hisz időn és téren túl táncolunk,
az első pillanattól az örökkévalóságig.
