Mosolyába belebújt a félelem,
mint erdők fái közé a síri csend,
arca halovány, ajaka vértelen,
egyensúlyából az idő kibillent.
Összezsugorodik a hatalmas tér,
kelepcében vergődik az oxigén,
intermezzo vagyok, fáradt gavallér,
árnyak suhantak át kéklő íriszén.
Az összes szó leszegett fejjel hallgat,
csak a csélcsap füzike replikázik,
alatta csámcsogva röfög a vadkan,
borzongnak a fűszálak mindegy szálig.
Tétovázva engedi el a múltját,
lassacskán a horizont felé indul,
ölelésem kíséri végig útján,
mire odaér az ég is kitisztul.
