– Azt mondta, a kapcsolatuk eddig nyugodt, stabil és kiszámítható volt. Ezen definíciók közül, Ön szerint, melyik eleme az oázisnak?
– Ha sorban megyünk a víz és az élelem semmiképp. Azt nem akarhatja megsemmisíteni, hiszen minden elpusztul, ha az nincs. A ház sem lehet, mert az is a túlélés záloga. Akkor marad a kerítés. A védelem. Úgy gondolja olyan erős kerítést építettem köré, ami már inkább börtön, mint menedék? – kérdezett vissza meglepetten. – Ha meggondolom, mindenhová együtt mentünk. Tulajdonképpen soha nem kerestem az izgalmat az életemben, és soha nem is gondoltam, hogy erre szüksége van, de mindenhová elkísértem. Ha innen nézzük, azt látom, hogy igazából önmagunkért nem tettünk semmit, csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok beszerzéséért jártunk ki a házból. Én mindenhova elvittem autóval, ahova menni szeretett volna vásárolni. Ha valamilyen akció volt az Aldiban, akkor oda, ha Pennyben, akkor oda. Úgy gondoltam, gesztust teszek, ha elmegyek vele, de ő ezt érezhette úgy is, hogy ellenőrzöm.
– Szeret vásárolni?
– Dehogyis! – megrázta a fejét.
És tényleg! Megmozdult. Újra megpróbálta. Olyan nagy lendülettel indított, hogy imbolyogni kezdett a felsőteste. Kétségbeesetten maga elé rántotta a kezét, és lám, ez is sikerült. Hirtelen megpróbált felállni és megszólalni egyszerre, de egyik sem vezetett sikerre. Egy darabig előre dőlt, mint egy imádkozó dervis, aztán az ujjaival visszafelé lökte magát és a fejével egyensúlyozva kiegyenesedett.
A koldusra nézett, aki vigyorogva nyugtázta az erőlködését, aztán kérdőn ránézett. Dr. Téglássy megadva magát a sorsnak, vett egy nagy levegőt és folytatta.
– Mindig megvártam a kocsiban. Addig rágyújtottam, vagy telefonáltam valamelyik gyereknek. Aztán ha végzett, hazamentünk.
– Beszélgettek?
– Nem igazán. Nem volt miről. Ha volt is miről, az sem volt több öt mondatnál összesen. De mindig így volt ez köztünk. Tudja, ha sok szó esett, az valami tőlünk független téma volt. Inkább vitatkoztunk. Igen, azt hiszem, ez érdekes. Sosem magunkról beszéltünk, hanem folyton valami semleges témán keresztül kommunikáltunk egymással.
– Ön szerint miért volt erre szükség?
– Talán mert úgy gondoltam, erre van igénye. Szerintem ő meg ugyanezt gondolta rólam. Sosem kérdeztük egymás lelki világáról vagy érzéseiről a másikat. Ha fájt valami, keményen megmondtuk. Érveltünk, de magáról a fájdalomról vajmi keveset beszéltünk.
– És az öröm?
– Öröm? – vinnyogott gúnyosan.
Nevetni szeretett volna, de csak vinnyogott. Hitetlenkedve megint megpróbálta és újfent sikerült. Halványan motoszkált benne egy gondolat, hogy miért is van ez a csodálatos, de apró léptékű gyógyulás, de annyira szürreális volt a sejtése, hogy azonnal elhessentette. Inkább vinnyogott még egy kicsit. A koldus vele örült.
– Látja elkezdett dolgozni. – és felemelte az ölébe pihenő sapkát, hogy láthassa. Egy pénzdarab csillogott benne.
– Fog ez menni. Csak bátran, így tovább! – biztatta.
Dr. Téglássy pislantott, biccentett és vinnyogott egyszerre, majd folytatta.
– Meg kell, hogy valljam, az örömre nem nagyon volt szavunk. Illetve nekem biztos nem. Ez most megdöbbent, hogy így kimondtam, mert eszembe jutott, hogy a lányom egyszer azt mondta: „Apuci tudod milyen rosszul eset az, mikor teherbe estem és boldogan felhívtalak: Nagyapa leszel! Erre te azt mondtad: Majd akkor szólj, ha megszületett.”
– Miért pont ez a történet jutott eszébe?
– Talán azért, mert ez jellemezte a legjobban az élethez való hozzá állásomat. A túlélés. Minimális érzelmek, haszonelvűség. – szomorúan megrázta a fejét. – Most nem érzem magam túl jól. Mintha felrobbant volna bennem egy bomba. Itt kell rájönnöm, hogy az egész életem a túlélésről szólt. És másokra is így tekintettem. Leginkább azokra, akik közel álltak hozzám.
– Ha fókuszban tartja ezt a gondolatot, hogyan tudná ezt a metaforánkba helyezni?
– Az én világnézetemet? – kérdezett vissza homlokráncolva, mert már érezte, hogy ez is megy.
– Igen? – bólogatott a megmentője.
– Sivár. Kopár. Azt hiszem, a történetben az én világom a sivatag. Valójában én a sivatagban éreztem magam biztonságban, és nem az oázisban.
– És most jött az oroszlán? – csapta vállon az önjelölt terapeuta, amitől megint dőlni kezdett, de most már hamarjában visszatornázta magát.
– Nem lehetne, hogy nem ütlegel folyton?
– Jaja. Bocsánat. Így nem tud dolgozni. – motyogta a koldus. – Folytassa csak.
– Igen. Jött az oroszlán. Ebben az esetben az oroszlán természetes része a sivatagnak. Ez a lételeme. Nekem kell felismernem azt, hogy nem az oázisban éltem eddig, hanem a sivatagban. Nem rajtam múlt, hogy eddig nem találkoztam a fenevaddal. Azokon múlt, akik eddig elfogadták ezt a sivatagot, és befogadtak az oázisukba. És most…nem tudok bejutni az oázisba, ha nem tudom rávenni magam, hogy felálljak és felmásszak a pálmafára. – emelte fel a mutató ujját. – És még valami. Nincs valami párnája abban a másik szőrös zsákjában? Átázott a nadrágom, és kissé hideg az őszi aszfalt. Főként ha közben esik.
– Hát persze. – felelte udvarias kapkodással a koldus. Hátra nyúlt és egy másik, nagyobb, barna zsákból előhúzott egy eléggé szétfeküdt polárból készült párnát. Elégedetten ránézett.
– Már érzi az esőt. Ez jó! Ez nagyon jó!
Dr. Téglássy fölé magasodott és a hóna alá nyúlva, egy mozdulattal maga felé rántotta, majd a hűlt helyére pottyantotta a párnát. A lendülettől magatehetetlen test előbb felpattant, majd visszahullott a párnára. A koldus is visszatelepedett a helyére. Még foghegyről odavetette neki.
– A kutya szokott rajta feküdni. Jó meleg és alulról nem ázik fel, mert ilyen nyavalyával van bevonva. – és már dobta is felé a következő kérdést.
– Akkor most már nem Ön a cselekvésre buzdító dervis, hanem térdeplő és esdeklő önmagában nem hívő szereplő?
– Nagyon úgy néz ki. – bólogatott. – Mintha ragaszkodnék a homokhoz.
A nyitott tenyerébe bámult mintha ráhulló vízpermet a kezei közül kipergő homok volna.
– Pedig csak fel kellene emelnem a fejem, hogy meglássam a pálmafát? Talán jobban kellene bíznom másokban? Vagy azokban, akik közel állnak hozzám?
– Vagy a pálmafában, hogy megtartja mindkettőjüket.
– Arra gondol, hogy a bizalom a pálmafa? De hát most vesztettem el? Még annyira sem bízom a feleségemben, mint eddig? Hogyan bízzak olyasmiben, ami éppen most hagyott cserben? Na, látja ez az, amit szánalmasnak tartok! Undorodom attól, hogy megalkudjak és elviseljem ezt a helyzetet. Viszont, ha nem teszem, megesz az a dög. – lemondóan legyintett. Megint a végére ért egy reménytelen gondolatsornak. Mindig ez van, ha sokat gondolkodom. – morfondírozott. – A vége úgy is a semmi.
– Maradjunk a pálmafánál. – ütötte tovább a vasat a koldus. – Konkrétan a pálmafában nem hisz, vagy abban, hogy azt mondja a felesége: ha felmászol velem a fára, az oroszlán éhesen távozik, mi beérhetünk az oázisba.
– De hát ő azt választotta, hogy…Nem, az nem lehet! Ez azt jelentené, hogy pont ő az, aki meg akarja oldani ezt a helyzetet, és úgy, hogy engem is meg akar tartani. Ez lenne a bizalom? Esély? Üzenni akar?
A koldus arcára önelégült vigyor szélesedett ki.
– Ha üzenni akar, akkor mit tartalmaz ez az üzenet?
– Hogy van ott egy pálmafa? Hogy bízzak benne? Ne csak a túlélésre koncentráljak. Hogy emeljem fel a fejem. Bízzak benne? Legyek nyitottabb a világra? Hogy fejezzem ki az érzéseim? Merjek szeretni? Merjem kifejezni a szeretetem? – most kettétört.
Erre nem akart menni. Ezeket a kérdéseket már régóta fogalmazta, de már az első megtestesülésnél visszanyomta őket egy sötét sarokba. Túl sok volt mögötte. Túl sok félelem és szembesülés. Inkább béklyót vert rájuk és hagyta sorvadni őket, hátha belepusztulnak a rabságba. De úgy látszik nem így történt.
– Ha a lányomra gondolok, őszintén megvallva, nagyon örültem a hírnek, de féltem kifejezni az örömömet. Inkább elutasító voltam, mert féltem a csalódástól. Így biztosra mentem. Ha megvan, akkor az megvan, ha meg nincs, nem kell róla beszélni. Az emberek mindig álmodoznak, de az élet nem ilyen.
– Milyen?
– Kegyetlen. Ami most velem történik az is ezt igazolja. A nejem csak úgy közölte velem, hogy nincs választásom. Illetve van, de az egyik sem az enyém. – tessék, így kell ezt: Takarodj vissza a homályba! – üvöltötte magában, mint egy önjelölt Gandalf a Fehér Mágus.
A koldus mintha érezte volna a pokoldémon Balrog megjelenését a kettőjük között feszülő éterben. Megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Engedje meg, hogy rávilágítsak egy ellentmondásra. Ha eddig az Ön világa túlélésre épült, akkor úgy vélem, a felesége az Ön életfelfogása szerinti megoldást is felkínálta. Élhetnek úgy, mint eddig, de ő, az érzelmei kifejezésére, a bizalomra épülő kapcsolat megélésére talált egy partnert, akivel szeretné mindezt megélni. Egyet ért ezzel a megállapítással?
– Azt akarja mondani, hogy önmagammal szembe állított. Döntsem el széna vagy szalma? Ne az oroszlánnal foglalkozzak, hanem a pálmafával? Ebben az esetben az oroszlán az én életem része és nem az övé, hiszen az én sivatagomban él, pont úgy, mint a pálmafa. Az oroszlán az, ami fogva tart, lebénít és egyben a sivatagom része is. –
Dr. Téglássy erre igazán nem számított. Ugyanis miközben beszélt, érezni kezdte a merevedését.
– Ezt hogy! Ez nem lehet! – hüledezett magában. Szép lassan az ölébe helyezett sapka alá csúsztatta a kezét és végigsimított a dudorodó nadrágján. Olyan érzése támadt, mintha arcon csapták volna egy szülinapi tortával. Fájó és mégis édes. De igaz. Újra férfinak érezte magát. Hirtelen pattanásig feszítette izmait, hogy felpattanjon és elrohanhasson innen, nehogy ellopja tőle valaki ezt az érzést, de a lábai csak rángatództak, mint egy megkergült marionett bábu.
Néhányan kíváncsian megálltak és várakozón figyelték a rángatódzó vinnyogó szemüveges vénembert, aki megpróbál felállni. Egy idős néni már a pénztárcáért nyúlt, amikor a koldus hirtelen megszakította Dr. Téglássy Főnix performanszát. Egyszerűen visszanyomta ültébe és a szemébe nézett.
– Még nem vagyunk készen. – lehelte felé. – Ha készen lesz, érezni fogja. – és visszatette a sapkát az ölébe. A nénike megnyugodva a csillámpónis sapkába dobott némi aprót, és tovább állt.
Főnix feltolta az erőlködéstől lecsúszott szemüvegét és beletörődött a helyzetbe. Ami volt, elmúlt. Azonban már nem a reménytelenség szült benne hegyeket, hanem a várakozás és a türelmetlenség. Ferde mosollyal bólintott és folytatta.
– Túl kell lépnem a félelmeimen. Olyan döntéseket kell hoznom, amik nem a túlélésemet szolgálják, hanem oázissá teszik a sivatagomat. Rendben,– bólintott eltökélten. – Akkor nézzük a pálmafát, ami esetünkben a bizalom és az érzelmek elfogadása. Ha végig gondolom, akkor rá kell ébrednem, hogy nem ő az, aki nem érzi jól magát ebben a sivatagban, hanem én. Én magam akartam találkozni az oroszlánnal, hiszen én tettem élhetetlenné az életem magam és az ő számára is úgy, hogy kényszerhelyzetbe hoztam őt, az életfelfogásommal, és az érzéketlen kommunikációmmal. Igen, ez egy váratlan és meglepő ellentmondás. – hadarta most már hevesen bólogatva. – Ha azt akarom, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba, az képtelenség, hiszen – mert minden jel arra mutat, hogy én magam sem akarom. Csak folyton ismétlem önmagam, és ez már elsivárosodott bennem is és benne is. Kiüresedett a kapcsolatunk. Éreztem, de nem akartam beszélni róla. Ismételgettem a megszokott mantráimat és leszegtem a fejem. Valóban, így lehet. Én akarok változtatni csak nem volt merszem, ezért olyan helyzetbe hoztam magam, ahonnan rálátok a dilemmámra!
A koldus a szájára tette ujját.
– Halkabban beszéljen, mert mások is hallják.
– Beszél! – kiáltott fel Dr. Téglássy, de olyan hangosan, hogy egy, az anyukája táskájába kapaszkodó kisgyerek sírásra görbítette a száját.
– Igen, egy ideje már egész jól formálja a szavait, de törölje meg a száját, mert mihelyst megszólal, csorog a nyála. Így nem fog keresni semmit. Szóval koncentráljunk a pálmafára. Jelen esetben mi kell Önnek ahhoz, hogy elhiggye, ha felmásznak a pálmafára, akkor bejut az oázisba?
Főnix papírzsebkendő után kutatott, de a zsebében lévő összes dolog szétázott. Úgyhogy akkurátusan a tenyerébe öntötte a pénzérméket a pónis sapkából és jobb híján a sapkával törölte meg a száját.
– Elsősorban az, hogy nem akarok a sivatagban maradni. Márpedig a képlet ezt mutatja. – mondta miközben visszahelyezte a sapkát az ölébe és visszapergette a keresetét.
– Ha nem akarok itt maradni, akkor irány a pálmafa! Aztán ha az oroszlán éhesen elkullogott, irány az oázis. Tudja mi az érdekes? Az, hogy visszagondolva már értelmetlennek tűnik számomra az, hogy kinyomozom, kivel csal a feleségem. Csak növelném a problémát önmagam számára, hiszen egyértelmű, hogy az asszonyt nem kapnám vissza, csak mélyíteném a kettőnk közötti szakadékot. Halmoznám a bajt. A másik tervemmel az volt a gond, hogy el kellett fogadnom azt, hogy létezik egy másik.
A koldus megértően bólogatott.
– Ebben az esetben találnunk kell egy olyan jövőképet, amiben mindketten örömmel léteznek és nincs benne az a bizonyos másik. Ha a másik az oroszlán, abban az esetben mivel tudná rávenni, hogy ne támadjon Önökre?
– Azt már belátom, hogy semmiképpen sem az a helyes, ha a földre vetem magam. Itt az a lényeg, hogy bízzak magamban, felálljak és elérjem a pálmafát. Bocsánat. Együtt érjük el a pálmafát. Beszélgetnünk kell. Le kell ülnöm és beszélgetnem kell vele. El kell felejtenem az oroszlánt. Nem az a lényeg! Azt hiszem, ez a helyes látásmód. Egyszerűen nem szabad tudomást vennem róla, mert akkor nem tudok másra gondolni, csak a bennem zúgó csalódottságra és a tehetetlen dühre. Képtelen lennék odafordulni. – megadóan megrázta a fejét. – Tulajdonképpen rengeteg kérdésem van feleségemhez, amit sosem kérdeztem meg tőle, pedig szerettem volna. Igen, ez első lépésnek nagyszerűen hangzik. Tudja, nagyon furcsa ezt kimondanom, de izgalmasnak találom, és nem félek tőle.
– Képesnek érzi magát erre a lépésre?
– Eleinte biztos nem. De majd figyelek, hogy a pálmafára koncentráljak, és ne az oroszlánra.
Hja, a bennem lévő oroszlánra! Na, tessék! A beszélgetés elején voltam a megoldó ember, aztán lettem a térdeplő ember, és most megtalálom a bennem lévő oroszlánt.
Zsibbadt a lába. Határozottan bizsergett. A lábujjaira koncentrált és érezte a bennünk zsiborgó vért. Megmozgatta őket. Már nem rángatódzva reagáltak, hanem szépen, ahogy kell, mozogtak sártól és kosztól feketéllő cipőjében.
Szórakozottan zongorázott velük.
– És a sivatag? – szakította meg a melódiát a beszélgetőpartnere. Főnix megvonta vállát.
– Az a múlt. A múlt megoldásai, amivel szakítanom kell. Fel kell hívnom a lányomat és beszélnem kell vele. A fiammal is van mit megbeszélni. Először a pálmafa. Meg kell tudnom nyílni azoknak, akiket szeretek. Bíznom kell bennük, hiszen ők is bizalommal voltak irántam, de miattam csak egyre messzebb kerültek tőlem. Tulajdonképpen nem is kell visszaszereznem semmit, csak saját magamat. Azt, hogy képes vagyok belátni saját magammal szemben, hogy ez az élet már nekem nem jó. Nem érzem jól magam benne. Olyan jövőképet kell teremtenem, amiben jó élni, és azoknak is, akik körül vesznek.
– Mi az első lépés önmaga felé?
