(1)
Szécsényben jött a gondolat, az esti,
hatos misén, hogy ott most, ha majd
Jézussá lesz a pap, én áldozni fogok,
de apám otthon van, ágyban fekszik,
és beteg; Vajon ostyával a számban
meddig érhetek? Nem mondta akkor
senki, hogy ilyesmit tenni nem szabad,
hát felpattantam a helyemről, rohanni
kezdtem a buszhoz titkommal a száj-
padlás alatt. Levegőt is alig mertem
venni… fél óra telhetett, aztán a busz
megállt, és én örömmel szaladtam
haza a fél falun át. Számban az ostya
már olyan volt, mint az édes, nyers
kovász, de én boldog voltam attól,
hogy ízével a számban gondolhattam;
Itt van, itt vagyok! Az Isten áldjon meg
apám!
(2)
Persze ő ezt nem tudhatta. Csak azt
kérdeztem, jobban van-e már, és erre
azt a választ adta: Nem érted, hogy
én már innen nem fogok felkelni, lány?
(3)
Csak pár hét következett, már angyalok
vitték a mennybe, de én azóta is őrzöm
azt az ostyát a szívembe.
