Nézzétek, én nem beszéltem jól az idegen
nyelveket, de szükségét sem éreztem soha
– nem húzott más hazákba el palóc szívem,
itt dúdolt anyám, és a plébánia felé vezető
úton az eperfa gyümölcsöt itt termett nekem.
*
Nem hazudtam. Én sokat töprengtem azon,
hogy az Ipoly túloldalára miért nem léphetek,
ha a madarak is átrepülhetnek, és a vadak
sem foglalkoznak túl sokat vele, hiszen még
a harangszó is áthallatszik, és egyformán ül
páraként a dombokon Isten lehelete.
*
Nézzétek, én nem lettem olyan ember, aki
sokat tanult a könyvekből, nem is vágytam
többre annál, mint amennyi talentumot rám
bízott az ég, de azért a lelkemmel mindig
próbáltam felfogni pár igaz, szelíd igét.
*
Gyakran éreztem úgy, hogy az itt élők
érzései még egészen tiszták maradtak.
A gerinc szépen kiegyenesedett, amikor
gyümölcsért nyújtózott a test, s ha éppen
meggörnyedt a hát, talán az ember földbe
ültetett, esetleg sírokat kapált, de nem
hajolt a mocskosságért soha, és porcikát
sem mozgatott meg önző földi vágy – itt
Isten áldását remélte még a szerelmes,
és édes, szép szavakra szomjazott a száj.
*
De nézzétek csak! Maradtak még a jókból!
Sokszor átgázoltak rajtuk, de az Isten még
a kínnal is az ő kedvükre tett; a megvetés
vétkétől szabadul meg a legtöbb megvetett.
