Balogh Arthur : Utolsó fázis

Nyomtatás

Az előtte cikázó jégmadár kék villanása néhány pillanatra elterelte a figyelmét. Horgászbot a kézben, az úszódugó mozdulatlan várt a ránc nélküli vízen, a tavirózsák közelében. Bogarak cikáztak a levegőben, méhek részegeskedtek apró színes virágokon, és távolabb locsogó vadkacsák mosakodtak.
Kellemes, tóparti nyári délután volt. Szeme sarkából vette észre a dugó borzongását. Majd újra semmi. Mozdulatlanná dermedt.
Izzadt a tűző napsütésben és izgatott volt. Leeresztette a horgászbotot, hogy a zsinór elnyúljon a vízen és csökkenjen az ellenállás. Majd újra megmozdult a dugó és eltávolodva víz alá bukott. Szíve erősebben dobogott és épp rántani akart, mikor egy jól ismert hangot hallott a háta mögött.
– Möbius várja Uram!
S mielőtt a vasárnapi melegben a küzdelem elkezdődött a hallal, az álarcot kénytelen volt levenni arcáról és ugyanakkor elhagyni a vizuális világot.
A tópart, a virágok, a fák, a bogarak, a természet ezernyi zaja és a nyár illata eltűnt. A ragyogó napsugár is. Ismét dolgozója négy fala között találta magát és titkára előtte állva várt tiszteletteljesen.
– Majdnem sikerült kifognom egy halat.
– Sajnálom Uram, de Möbius szerint az utolsó fázis előtt vagyunk. A hélium teljesen elfogyott, és a karbon-oxigén mag összehúzódik. Hőimpulzus várható.
– A jó öreg Möbius nem téved soha! – Tonar professzor a Galaxis egy részét dirigáló központi agyra gondolt, és szavai futó mosolyra kényszerítették a titkárt.
Tonar egy kézmozdulatára a dolgozó egyik színes fala ragyogni kezdett.
– Sol-1 szekció, eredeti szituáció! – parancsolta fennhangon, és a fal fokozatosan átlátszóvá vált a világűr egy szekcióját mutatva, melynek közepén egy narancssárga csillag hunyorgott.
– Közelebb! – parancsolta. A kép nagyobbodott, és láthatóvá váltak a narancssárga csillag körül idegesítő lassúsággal keringő különböző nagyságú planéták.
– Föld-1! – parancsolta, és Möbius engedelmesen mutatott egy planétát, ahol a felhők mögül időnként láthatóvá vált a vizekből felbukkanó földrészek körvonala.
– Milliárd évekkel ezelőtt ott voltunk – mondta a professzor fennhangon, szinte önmagának, és titkára hozzátette:
– Az őseink Uram, az őseink!
A galaktikus kar gyengén foszforeszkált és a szélén méltóságteljesen, szinte láthatatlanul forgott a naprendszer.
– A pillanatnyi helyzet! – parancsolta szárazon a professzor és az aranyszínű csillag hirtelen vörös szörnnyé változott. Merkúr eltűnt, és a kék planéta a nap pokoli tüze szélén keringett.
Látta, hogy tűznyelvek nyalták a megrepedezett, kiszáradt földet, ahonnan eltűntek az óceánok. Képek sorozata mutatta a lávát hányó hegyeket és a kiégett földet, ahol az életnek semmi nyoma sem maradt. Eltűnt a millió és milliárd év írt és íratlan történelme.
Összeszorult torokkal nézte a pusztítást. Évek, századok, évezredek nyoma tűnt el, és a planéta visszasüppedt az eredeti állapotba, ahol hatmilliárd éve kezdődött minden.
Képtelen volt beszélni, de erre nem is volt szükség. A gondolatszimbiózis Möbiussal kitűnően működött.
Eltűnt a pokol, a fal egyik sarkába húzódva, hogy helyét átadja egy ragyogó Földnek. Egyik felét felhők takarták és nem messze tőle a hold fehérlett. Majd közeledett a kép, és az óceán hullámai fölött repültek. Möbius szótlanul mutatott elámult tekintetük előtt ismeretlen vad vidékeket, ahol bizarr állatok élték életüket gyanútlanul, nem tudva, hogy figyelik őket. Hegyek, örök hó ölelte gleccserek, vadon és megművelt földek fölött siklottak el. Majd hangyabolyszerű világvárosokat láttak, és egy asztroport fölött álltak meg egy pillanatra. Onnan indultak és oda szálltak a világűr-hajók.
Möbius hátrált az időben, és egy primitív, tüzet köpdöső rakétát mutatott amint erőlködve szállt fel, hogy távolabb, a föld kőrül, néhány emberrel egy kapszulát dobjon ki magából. Lassan haladt a mindenség végtelenjében a kis kapszula, és az emberek szűkösen összeszorulva utaztak a hold felé.
– Milyen hősök voltak! – Önmagának motyogott a professzor, de Möbius szokása ellenére válaszolt.
– Hősök és zseniálisak, Uram. Nevük felejthetetlen. Rajtuk kívül ebből az időből nincs más ismert ember. A világűr hódítóinak az ősei voltak. Utódiak meghódították a galaktikus kart, és más civilizációkkal léptek kapcsolatba.
– A háború – gondolta Tonar.
– Igen, a háborúk, – válaszolt Möbius, ellesve gondolatait. –Több ezer éven keresztül nyertek és veszítettek mielőtt odaértek, ahol most vagyunk. Pedig képtelenek voltak és vagyunk megmenteni Sol 1-et és a Földet.
– És ha pályát változtatnánk?
– Megtehetnénk, ha Sol-1 nem lenne utolsó fázisában. Véglegesen összeomlott, így nem érdemes a pályát változtatni. Meghalt a Föld, Uram.
Tonar a képek sorozatát nézte, változni a kontinensek formáját, városok épülését és eltűnését anélkül, hogy nevüket ismerné, tudva jól, hogy e képek mögött millió, milliárd egyén létezett. Életük, haláluk, örömeik és bánataik, szenvedés és gyönyör, az élet rejtőzött mindenütt.
Möbius érezte, hogy ezeknek a régóta eltűnt ismeretlen embereknek emléke elszomorította őket. A Föld lassan újból eltávolodott a végtelen térben és időben. A galaktikus kar gyengén foszforeszkált, Sol-1 őrülete eltűnt a mindenség sápadt fényében.
– Gondolom, hogy visszamehet horgászni, Uram. A hal a horogra akadt, és készüljön hosszú küzdelemre.

* * *