Ragyogó időnk van. Fényvérű
délutánját ringatja a nap, és a
hajlott hátú csipkebokron pókok
munkáját dicsérő hajszálvékony
hálók izzanak.
A szomszédos telek máskülönben
magasba nyújtózkodó füvei reggel
óta nem tértek magukhoz, s bár
a hátuk domborul még, a fejüket
megcsípte már a fagy – pont úgy
terülnek szét a földön, mint az
asszonyok hátára kontybontás
után kibomló hajzuhatag.
Ujjaim közül kéklő gyöngyökként
potyognak földre a könnyű szőlő-
szemek, s én azon merengek, hogy
amerre gurulnak, vajon várja-e őket
az a madár, mely ujjnyomatommal
csőrében messze visz belőlem,
messze, messze száll…
