Már hűvös volt. A nap fénye átszűrődött a kúria előtt álló hatalmas fa ágai között, táncoló árnyékokat vetítve Katicára. A fiatal lány arcát a nap felé fordulva, szemét becsukva mosolygott.
Valami angyal terítette kezeit reá, finom vonásait ragyogtatva.
A szalon, amelyben voltak finom tea illattal volt tele. Andersen meséje elkápráztatta, ahogy az osztrák hadsereg egyenruhás hadnagya is.
Izgatott volt, mert ma, ők látják vendégül a hadnagyot és társait. Ma náluk lesz a felolvasó est.
Néhány óra elmúltával, már gyülekeztek a vendégek a szalonban. A hadnagy is megérkezett, köszöntötte Katicát, közben huncut mosollyal megkérdezte:
Ma melyik mesével kápráztatnak el bennünket?
– Még nem tudom, kedves Árpád, ma nem én leszek a felolvasó, de már az, hogy magyar nyelven hallgathatjuk, már az is egy élmény.
– Ha ön mondja, bizonyára úgy van. Én legszívesebben az Ön tolmácsolásában hallgatnám végig a történetet –, mondta a hadnagy, miközben kezet csókolt, majd lassan, nagyon lassan és vonzalmának nyomatékot hagyva engedte el a fiatal leány kezét.
Katicával forgott a szalon. Hogy pirulását leplezze, a háziasszonyi teendők után nézett. Épp jókor, mert már a nevelőnő közeledett.
Árpád a mese hallgatása alatt, végig Katicát nézte. Néha egy-egy katonatársával ejtettek néhány szót, majd újból belefeledkezett a fiatal leány csodálatába. Búcsúzáskor lágy hangon mondta:
– Csak azért sajnálom, hogy vége e szép délutánnak, mert Önt nem nézhetem tovább. Ha legközelebb találkozunk, elmeséli nekem, hogy a mai mese miről szólt?
– Hát nem figyelt, Árpád? Akkor legalább a címét jegyezze meg, hogy legyen miről társalognunk…
– A címét? Csak annyira emlékszem, hogy valami csodálatos, meg volt benne egy obsitos…
– A csodálatos tűzszerszám – mondta huncut hangon Katica, majd pajkosan hozzátette –, a barátnőmnek is elmesélem majd holnap, amikor délután, teaidőben a parkban sétálunk.
– Értem – mosolygott a tiszt – már irigylem a barátnőjét, hogy az ön hangját hallhatja.
Mielőtt Katica még bármit mondhatott volna, megjelentek a katonatársak és elindultak a lemenő nap fényében…
A fiatal lányt álmodozásából édesanyja hangja zökkentette ki:
– Mit szólsz Katica, hát nem csodálatos hölgy Szendrey Júlia? Tudod, ő fordította a mesét.
– Igen, édesanyám, tudom. Petőfi szerelme! Petőfié, aki azt is írta, hogy:
„Fa leszek, ha fának vagy virága,
ha harmat vagy én virág leszek,
Harmat leszek, ha te napsugár vagy
csakhogy lényink egyesüljenek…”
– Ó, te álmodozó leány! Gyere be, mert megfázol!
Másnap a parkban Katica a barátnőjét várta. A kocsi már elhajtott, amikor a háta mögül megszólalt egy hang:
„– Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
Daß ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.”
– Ugye jól gondolom, hogy szereti a verseket?
– Igen jól gondolja – válaszolt Katica, anélkül, hogy megfordult volna. (Bár mennyivel szebb lett volna ez magyar nyelven) – gondolta, de nem akarta, hogy ez az édes pillanat elillanjon. Heine verseit egyébként is szereti. – Nézze, milyen csodálatos, ahogy a fa ágai árnyat vetnek s köztük csak úgy táncolnak a nap sugarai.
– Én nem látom, én csak egy csodaszép leányt látok a parkban, napernyővel a kezében.
Pedig gyönyörű. És azt tudta, hogy Andersen az első meséjét éppen árnyjátékkal mutatta be a nagyközönségnek?
– Kellett volna? – kérdezte a férfi, majd lágyan megcsókolta Katica apró pihékkel díszített nyakát.
– Jaj! – a leány nem tudta, hogy megijedjen, vagy átadja magát e szerelmes pillanatnak, de ösztönösen előre lépett. Hirtelen megfordult. – Tudja mit?
– Magáért bármit – felelte a tiszt.
– Hívjon meg minket Pestre a magyar színházba! Menjünk együtt!
– Színházba? Hát azt is szereti?
– Ó igen nagyon!
– De mit mondott? Magyar színházba? Ne vicceljen kis Katicám! Magyarul színházat nézni? A német színházba viszem!
Katicában ezek a szavak tőrként ejtettek sebet. Mintha pár pillanat alatt besötétedett volna.
Árpád és Katica körül dermedt csend lett.
– Köszönöm, én a magyar színházba szeretnék menni – mondta lágyan, de határozottan Katica. Szíve mélyén remélte, hogy a tiszt ugyanúgy vágyik a magyar szóra, mint Ő
– Az lehetetlen! – mondta a tiszt. Tudom, hogy maga se gondolja komolyan. Én az osztrák hadsereg tisztje vagyok.
– De magyar nemes – vagy tévedek?
– Nem, nem téved kedves Katica. Azt hiszem én tévedtem – mondta a katona, majd apró meghajlással elköszönt.
Katica megfordult és még jobban kihúzta magát, majd határozott léptekkel közeledő barátnője felé indult. A szél meglebegtette ruháját, megsimogatta arcát. A nap fénye táncolt a park virágjain. Maga sem értette, de boldog volt. A fény, amely most játszi könnyedséggel terítette be, megborzolta, s szinte hallotta Petőfi szavait:
“Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.”
***
[Illusztráció:Munkácsy Mihály: Fotelben ülő nő (1887)] Legutóbbi módosítás: 2021.10.24. @ 04:32 :: H.Pulai Éva
