Összefércelheted az űrt
mit benned hagytam,
idegen illatú éjszakákkal,
hízelkedő szavakkal,
felszínes,
ágyra járó vággyal,
ölelésekkel,
melyek simítják a bőröd
és azt sugallják,
,,minden rendben van”,
de ha lehull az álarc
és megérint az álom,
elmédben már nincs harc
csak a némaságom,
összefércelt léted
száz darabra hullik,
az idő telik majd,
csak a perc,
az nem múlik.
Bár nem látsz majd,
én ott állok mögötted
védőn fonlak át,
hogy körötted,
tiszta maradjon a tér,
míg Isten nyugtató áldása utolér.
