Emlékszem rád a térről. A biciklid
sárhányójára piros szalagot kötöttél,
és világoskék szívószálaktól csörögtek
a küllők. Általában három kört tettél
a hinták körül, féked sosem volt, de
úgy kontráztál a porba, hogy egyszerre
kezdtünk el sikítozni a padon a többi
lánnyal. Persze te ránk sem hederítettél,
így idővel mi is megtanultuk nem felhívni
magunkra a figyelmed, és hozzászoktunk
az őrült fékezéseidhez. Az az igazság,
hogy a többiek egy idő után azt mondták
rólad, hogy nagyképű vagy. Később már,
hogy taknyos. Mindenféle csúfságokat
mondtak rólad, de én sosem szóltam
rosszat. Összeráncolt homlokkal ugyan
nagyokat hümmögtem és bólogattam,
de a dinamódból titokban kirángatott
vezetékre esküszöm, amit a párnám
alatt őrizgettem sokáig, hogy rosszat
még akkor sem mondtam rólad, amikor
engem gyanúsítottál meg a vezeték el-
lopásával, mert hiába voltam én, te ezt
nem tudhattad biztosan, és nagyon fel-
bőszített, hogy ilyet feltételeztél rólam.
Még valami; a nevem kezdőbetűjét nem
én karcoltam a vázra, amikor a szomszéd
ház kerítésénél hagytad este a bicót, és
rajtam kívül már senki sem volt az utcán.
