Még utoljára simítom arcodat
zárt szemedre pénzérmét teszek,
borotvált arcod sápadt ma,
jajj,
el ne felejtsem a cipődet
melléd tenni,
majd,
mezítláb mégsem gyalogolhatsz,
a végtelen vizeken
Kharon
ladikjában vár…
És kezedet kulcsolva
a melleden fektettem keresztbe,
ujjaid közé
még becsúsztatom az apró keresztem,
a nagyobb meg vállamon marad,
talán,
elviszik azt is a vándor madarak,
ha pehelykönnyűvé válik.
Ezt a kicsit vidd,
te indulsz
remélem megvan minden
mi kell,
gyalogolhatsz majd talán szélsebesen,
ne félj,
lábad már fel nem töri a cipő,
hisz habkönnyű szíved már bűntelen,
minden megbocsátás tiéd,
a kegyelem társaddá vált.
Apu,
álmomban láttalak,
a Sztüx vágtatva zubogott,
éjfeketén,
a halál vad lovasait vitte,
túlparton álltál Elüszionban
csak lelked szeretete jött át,
hiányzol!
Csókoltatom anyut, mamát
és kérlek benneteket,
öleljétek magatokhoz,
a meg nem született unokát.
