Jössz te bolondos ősz, hűséges
társaid csak égtengernyi vijjogó
madár. Széltutajról hadonászva
bontasz lombokat, míg egészen
meztelenre vetkezik a táj.
Jössz, itt zizegsz avarban, lábad
bokorba botlik, és a torpanó időben
megreccsen az ág. Levelek peregnek
amerre mész, csúnyán becsapsz, és
ha nem tudnám, nem sejteném, hogy
pusztán lopni jársz.
Csalfa vagy, mint bűvkörébe vonzó
kacér mosoly, mi ártatlannak tűnő
játékára csal, aztán, ha ízig incseleg,
és vissza zárva már az út, kiköp
magából, halni hagy, már illan is
tovább.
Bűvös ősz, csücsülni hívsz
megázott rönkjeimre, hol dér
ücsörög, amíg a délelőtt rá
nem fésüli a Nap sugarait.
Őszbogyókkal csipkelődve
játszol, aztán dühöngve por-
ördögöt kavarsz, kavicságyba
kapsz – tested égig örvénylő
levélkupac, és napfényben
tündöklő homok, tövis hajad.
Így jársz felénk te télnek cinkosa, te
kápráztató, kancsót borral megtöltő
részeg cimbora. Színlelsz, de tedd
csak, így megy ez – Szolgálj ma még
a télnek, holnap már úgyis véget vet
neked.
