Még álom illatú a reggel,
de hogy nem vagy itt, már jól tudom,
még magzati pózban fekszem,
helyed az ágyban,
valahogy mégis belakom,
szememben az utolsó álomkép, állóképpé fagy,
benne voltál.
Most rajta kívül vagy,
elmentél.
Szívemben ma reggelre,
kihunyt a bocsánat,
átadta helyét valami másnak,
olyannak, amit nem is szeretnék,
ezért kérem az égiek könyörületét,
tudom, hallanak odafönt,
mert a szívembe maró fájdalomból, kiszökik a könny,
és mint fékevesztett hurrikán tombol, felragad,
csak rázza, rázza a vállamat,
és már azt sem tudom, ki az kit siratok,
téged, magamat, a lehetőséget mit ígértek a csillagok?
Nincsenek válaszok.
Mégis,
valahogy visszaköszön a nyugalom
rám terítve palástját
és a bíbor színű illékony ködből
látom felém lépni,
védő angyalom földre szállott mását,
kezét fölém nyújtja
és betölt mindent a csend,
csak szívem dobbanását hallom,
tadam-tadam
egyre lassúbb és lassúbb,
csend van, leáll teljesen.
Már nem is tudom mi ez,
álom vagy valóság,
szívem újra indul és benne,
már csak a jóság kap helyet,
lassan nyitom ki szememet,
tudatom visszatér,
az ablakon át látom a fényeket, hajnalodik.
Talán álmodtam,
vagy talán nem,
de az ágyon mellettem
egy hófehér pihe pihen.
