(1)
Csendesnek tűnik most a kert,
és szótlansága mellett bőven
szólhat ok, de mégis, ha a Nap
felé csukom szemem, hallani;
ölén a bokrok kontyát bontó
sápadt ősz szuszog.
(2)
Sok barátom van, de még sincs
egy sem – ezen morfondírozom,
amíg a felhők szépen elvonulnak
itt, és rám pereg pár búcsúszót
remélő elszáradt levél, de mi jót
is mondhatna a magányos, aki e
bolygón tán csak létezik, egyéb-
iránt nem él?
(3)
Tudom, tudom, egy perc és jó
lesz újra minden! Megláthatom
a távolban a hegygerincre olvadó
Napot, és éjjel égre bukdácsolnak
majd a fáradt csillagok. Nem tart
örökké a bánat – rég tapasztalom,
hogy mindenféle gyötrődésnek éppen
ott a vége, ahonnan elviselhető
még visszadajkálni az elejére.
