Látlak téged önmagadban,
és leheletnyire magadtól
távol… engedelmességben
lelve békédre a világ zajától.
Látlak téged elszakadva
a hamisságtól. Óvatosan
átölel a fény, míg fátyol-
könnyű sejtjeidbe ivódik
a balzsamos illat – Csak
a világ bűzös, te benne
illatos vagy!
Látlak téged gyönyörűnek,
simának gyűröttek között,
s mint akibe a létezésnek
összes bája költözött – oly
teljesnek látni téged véget
nem érő öröm.
Látlak téged egésznek.
Meghasadtál a reménynek.
Magadba fogadva az Isten
kegyelmét forrásává lettél,
s mindent odaadtál, amint
eleredtél.
Látlak téged harcban, te vagy a
pillanatnyi csönd a csatazajban.
Látom ahogyan ütnek, aztán a
szemedbe nézve elmenekülnek.
Látlak téged igazként ellenállni
a gaznak, és látom tisztaságát
a titkaidnak.
Látlak téged. Egybevegyülnek
benned az álmok, és akár az
izzószál a fényét, messzire
sugárzod. Látlak téged tisztán,
rezdüléseidből kiűzve a magányt.
Ragyogó vagy, akár a gyertyaláng.
Látlak téged szeretetben, látlak
fénysugárnak a szememben, és
jól látom már, adósunk az élet –
azért látlak folyton, mert mindig
visszanézlek.
