Waldhauser úr az iroda előterében állt, és összehúzott szemmel a zárt ajtót bámulta. Meredten nézte ezt a jellegtelen, tojáshéj színű nyílászárót, miközben vadul émelygett a gyomra.
Hiszen titkon mióta erre várt! Hetek, hónapok vagy talán évek – és most itt van, itt áll eme ominózus ajtó előtt.
Talán így érezhette magát Michelangelo Buonarroti, amikor először pillantotta meg a Porta del Paradisot.
A Paradicsom kapuja… Hát ilyen! Annyiszor elképzelte és mégis mennyire más.
Nehéz szavakkal megragadni az érzések sokszínűségét, azt a kozmikus káoszt, ami Waldhauser úrban kavargott, ahogy ott állt némán, megkövülten, és egyre csak bámulta ezt a profánul jellegtelen ajtót.
Felemelte a jobb kezét, csak úgy próbaképp. Finoman remegett, pedig a reggeli görcs már rég kiállt belőle.
Lassan a kilincs felé nyúlt, majd a tétova mozdulat megakadt és előrenyújtott keze, akár egy béna madár szárnya, erőtlenül visszahullt.
Újra kétségek kezdték mardosni: Kell ez nekem egyáltalán? Tényleg ezt akarom? – csak úgy tolongtak a kínzó kérdések. – Ne, kérlek ne! Ha már idáig eljutottunk… Hiszen muszáj!
Az elmúlt napok alatt volt ideje alaposan átrágni magát a dolgokon. Mindenkit megkérdezett akinek adott a véleményére, sőt, azokat is, akiknek nem. Mindenki egyöntetűen azt állította: jó ötlet! Még saját józan esze is.
– Legyen hát! – mondta ki hangosan. – Aki á-t mond, mondjon b-t is!
Felsóhajtott. Jól esne most egy cigi vagy egy fél szilva. Mindegy. Idáig már eljutottam. Nagy levegő… Meg tudod csinálni! Gyerünk!
Aztán nem történt semmi, csak állt ott, és még mindig a zárt ajtót bámulta, az apró festékhibákat és repedéseket, az elkenődött légypiszkokat, a szemmagasságban felszerelt giccses, óarany névtáblát. A szíve egyre hevesen dobogott, ráncos homlokán kövér izzadságcseppek ütköztek ki. Nagy levegő, bátorság, meg tudod csinálni!
Világossá vált számára, ha most bemegy, az egész élete gyökeresen megváltozik, és mikor kijön, már soha többé nem az lesz, aki eddig volt.
Azok ott, akik a bezárt ajtó mögött várják, valószínűleg gazdaggá és sikeressé fogják tenni. De valóban ezt akarja?! Hiszen egész eddigi életét így élte és jó volt! Elvolt magában, hiszen eddig is mindent a maga örömére tett… De ha mindenki ezt akarja, hát… legyen!
Hozott egy racionális döntést, már csak végre kell hajtani. A hezitálás nem segít. Ha egyszer eldöntötte, hát eldöntötte és kész!
Be kell szépen menni, szerényen mosolyogni és minden menni fog, mint a karikacsapás – nem nagy kunszt. A dolog oroszlánrészén már túl van: a hajnali kelés, séta az állomásra, majd három óra vonatozás, aztán fél óra tömegközlekedés a reggeli csúcsban…
Nem értette miért van mégis ez a permanens feszültség a gyomrában. Pedig minden tiszta sor. Ő, Waldhauser Imre, egy józan életű felnőtt magyar férfi, aki a saját sorsának a kovácsa. Nyugi, minden rendben lesz!
Ismét felemelte remegő jobbját és kényszerítette magát, hogy megragadja a kilincset. Érezte a használattól kopott eloxált alumínium selymességét, miközben a levegő megtelt valami fanyar és megmagyarázhatatlan elektromossággal. Finoman lenyomta és az ajtó engedett.
Az idő végtelenül lelassult. Az ajtókeretben megjelenő függőleges fénycsík milliméterenként terebélyesedett. Az irodából ismerős hangok ütötték meg a fülét. Az élete megpecsételődött, innentől már soha, semmi nem az lesz, mint ami eddig volt…
Az idő, egy szemvillanás alatt szökkent vissza a normális kerékvágásba, és Waldhauser úr ráeszmélt, hogy elérkezett az igazság pillanata. Mint amikor a matador az arénában a végső, halálos szúrás előtt még utoljára mélyen a bika szemébe néz.
Nem! – suttogta elgyötörten, majd óvatosan behúzta az ajtót és elengedte a kilincset.
Behunyta a szemét, hangosan zihált. Egy-két másodpercig még állt ott – vöröslő arccal, szemlesütve –, aztán sarkon fordult és kiviharzott az épületből.
Hazaúton végig kerülte az emberek tekintetét.
Legutóbbi módosítás: 2022.01.29. @ 17:58 :: Bereczki Gizella - Libra
