Három évvel ezelőtt, amikor egy kellemes és tartalmas csoportos kirándulás részeként Dubrovnik óvárosának főutcáján, a „Stradun” sétáltam többedmagammal, csodáltam a város szívén keresztülvezető elegáns főutcát egységes barokk jellegű házaival, még nem gondoltam, hogy egy év múlva az ott látottak és az idegenvezetőnktől hallottak húsbavágóan kapcsolatba kerülnek életünkkel, jelenünk zord valóságával. A Stradun[1]-sétány az egész óváros harmóniáját tükrözi, ez a város egyik legnagyobb büszkesége, a legfontosabb és legszélesebb bevásárló utcája. Tőle kétoldalt találhatóak a nevezetességek. A boltok, szabadtéri kávézók mind a házak földszintjén helyezkednek el egységesen boltíves homlokzatukkal. Ez az elegáns utca választja el az óváros északi felét a délitől. A XI. században alakították ki a sekély tengeri csatorna feltöltésével, ami elválasztotta a szárazföldet és az egykori Laus szigetecskét. Jelenlegi formáját a XII. században nyerte el, amikor a két városrész eggyé vált a városfal-komplexum építésekor.
Dubrovnik mindig is különleges helyet foglalt el Európa történetében. A hiedelem és a régészeti ásatások szerint is azok a görög és római menekültek alapították a 7. században, akik a szláv támadások elől a Laus nevű sziklasziget erdőiben telepedtek meg. Érdekes a hasonlóság Velence és Split városok eredetével, ahol szintén menekültek találtak otthonra, majd egyre nagyobb településsé nőttek. A Laus szigettel szemközti szárazföldi partszakaszra később horvát népesség érkezett, majd a két település közti érintkezés állandósulásával megkezdődött a szárazföldön és a szigeten lakók keveredése.
A pusztító 1667-es földrengést követően számos gótikus és reneszánsz épület megsemmisült, az ezt követő újjáépítés után nyerte el a Placa (platea communis)[2] sétány a jelenleg is látható formáját.
Régen a lakosok a két főkapun, a keleti Ploče-kapun, illetve a nyugati Pile-kapun keresztül jutottak be a városba. Éjszakára a kapuk előtti fából készült felvonóhidakat felhúzták, hogy megakadályozzák a hívatlan látogatók bejutását. Mi a Pile-kapun át közelítettük meg a várost. Először az Onofrio szökőkúthoz vezetett utunk. A kör alakú kupolával fedett 16 lapú nagy Onofrio kutat nápolyi tervezőjéről, Onofrio della Cava-ról nevezték el. A szökőkút méltón hirdeti az ivóvízrendszer 1440-es évekből való meglétét, amit a 12 kilométere lévő Rijeka Dubrovačka-ból vezettek el idáig.
Az ősi falak közt járva, úgy éreztem, mintha egy időutazáson vettem volna részt. Teljesen magával ragadott a több százéves épület, a paloták látványa és az idegenvezetőnk érdekes, a város nevezetességeinek történetét bemutató előadása. Közben csodáltam a precíz pontossággal egymáshoz illesztett tükörsimára koptatott robusztus járdaköveket, amin több száz évvel ezelőtt az itt élő emberek is lépkedtek.
Ragusa (szikla), Dubrovnik régi neve, kezdetben Bizánc fennhatósága alatt állt, a birodalom eleste után aztán Velence vezetése alá került, később a török birodalom hódításától csak merészséggel és hatalmas váltságdíjakkal menekült meg. A magyar királysághoz is tartozott egy darabig, I. Lajos 1358-ban szerezte meg Velencétől, így Dubrovnik 1526-ig a magyar korona ékszere lett. Több alkalommal korát megelőző intézkedéseket is bevezetett: 1417-ben megtiltotta a rabszolga-kereskedelmet, 1432-ben pedig megszervezte Európa első állami egészségügyi szolgálatát is.
Ha keleti irányból közelítjük meg a várost az első épület, amelyet megláthatunk a Lazaretto. Mi sétánk vége felé láttuk meg az épületet és szembesültünk a történetével. Mivel a régmúlt időkben Dubrovnikban számos karavánút találkozott, komoly veszélyt jelentettek az esetleges járványok. Európában elsőként, 1272-ben itt rendeltek el karantént a leprában szenvedőknek. Száz évvel később, amikor a fekete halál felütötte fejét a Raguzai Köztársaságban, a városatyák Velence példáját követve 40 napig tartó szigorú elzártságot követeltek meg minden veszélyeztetett területről érkezőtől. Egy 1377-ben kelt dokumentum, a „Liber Viridis” (címeres levél) kimondta, hogy azok a látogatók, akik gyanúsak, hogy pestissel fertőzött területekről érkeztek, nem léphetnek be a városba és környékére. Ezért 40 napot kellett eltölteniük azokban a karanténokban, mint amilyenek például Cavtat-ban[3] a Mrkan-szigeten voltak találhatóak.
A karanténra vonatkozó kiáltványt, annak idején Velence hirdette ki azzal, hogy minden hajót és utast a közeli San Lazzaro[4] szigeten kell elhelyezni „quarantino”-ban addig, amíg a különleges egészségügyi tanács engedélyt nem ad nekik a városba való belépésre.
Az Adriai-tenger túloldalán, Ragusában azonban a város Nagy Tanácsa úttörő törvényt fogadott el a járvány terjedésének megakadályozása érdekében. Úgy rendelkezett, hogy csak a fertőzött területekről érkező hajóknak és szárazföldi szállítóknak kell alávetni magukat a 40 napos elszigeteltségnek. Ezzel Dubrovnik vált az első mediterrán kikötővé, amely a tengeren vagy szárazföldön fertőzött területekről érkező embereket, állatokat és árukat lefoglalta, elkülönítve őket az egészséges lakosságtól, míg Velence karanténba helyezett minden hajót, teljesen megállítva így az életet is a városban.
Kezdetben a karantén szállás rendkívül szegényes volt, rögtönzött, kunyhókban, sátrakban és néha a szabad ég alatt aludtak az utazók.1397-ben aztán a Mljet szigetének bencés kolostorát jelölték ki az elzártság idejére, végül pedig a dubrovniki szenátus elrendelte, hogy az óváros keleti bejáratánál kell megépíteni a karantén szállásokat. A vesztegzár helyszínei így azok az apró ablakos kőépületek, az ún. lazarettók lettek, amelyek a leprások védőszentjéről, Lázárról kapták a nevüket és 300 méterre az óváros kőfalaitól épültek meg.
A városfalakon belüli zsúfolt helyeken bármilyen betegség könnyen elterjedhetett, ezért hogy a lazarettókban ez ne forduljon elő, azokat tágasra, szellősre tervezték. Az utazók szabadon sétálhattak az udvarokon, és kedvük szerint időzhettek a teraszokon is. Azokkal, akik már kikerültek a karanténból vagy akik a városfalon belül laktak, tilos volt az érintkezés.
Ahogy hallgattam az idegenvezetőnket és néztem a távolban a szóban forgó épületet, elgondolkodtam, hogy hatszázötven évvel ezelőtt már felismerték a kor egyetlen védelmet jelentő intézményét és megvalósították azt. Szigorúan vették az intézkedéseket a járványok elkerülésére, illetve megfékezésére. Elkülönítették azokat az utazókat és javaikat, amelyek olyan helyről jöttek, amelyek közismertek voltak valamilyen fertőzésről.
A Lazaretto komplexum tíz épületből, öt udvarból és két őrházból állt. Nagy raktárak is voltak benne az áruk és élőállatok elhelyezésére. Saját ciszternája volt a vízkészlete számára. A város vezetősége biztosította a papot, orvost, felcsert és a kisegítő személyzetet. A szabályok nagyon szigorúan voltak megfogalmazva és betartatva. Valószínű a védelmi intézkedések meghozták az eredményt. A járványokat megfékezték, jobb esetben elkerülték.
Akkor még nem gondoltam, hogy egy év múlva saját bőrömön tapasztalom meg egy világjárvány okozta élethelyzet mindent felülíró veszélyét, addigi életemet, mindannyiunk életét teljesen felborító intézkedéseket. A mindennapjainkat átalakító hatásait, a karantén szó mibenlétét, elszigetelődést és kiszolgáltatottságot hozó érzését. Sajnos a Dubrovniki séta alkalmával látott Lazaretto épülete, s az ott tartózkodó utazók életérzése beköltözött az otthonainkba.
Forrás: jegyzetek a kiránduláson,
National Geographic,Kultúra, 2021.08.30.
Wikipedia
[1] velencei eredetű, széles utcát jelent.
[2] latin eredetű, arra utal, hogy ez az utca adott helyet a legfontosabb városi eseményeknek
[3] település az Adria partján, Dubrovnik-Neretva megyében
[4] kis sziget a velencei lagúnában
Legutóbbi módosítás: 2022.01.27. @ 22:05 :: Szulimán Eleonóra