“Non bene pro toto libertas venidur auro”, jelentése: ” a szabadság a világ összes aranyáért sem eladó”.
December vége volt, de olyan melegen sütött a nap, hogy az átmeneti kabátban is túlöltözöttnek éreztem magam. Nem csoda, ez itt mediterrán éghajlat. Ragyogott felettem a tiszta kék égbolt. Körülöttem a karácsonyi díszbe öltöztetett házak boltíves kapuja és az oszlopok körbefonva zöld fenyőágakkal. Egy-egy nevezetesebb palota előtt ember nagyságú adventi koszorú hirdette még az ünnep hangulatát. Bármerre néztem a karácsony békéje, nyugalma áradt sétánk alatt. A Luza téren megálltunk az Orlando-oszlop mellett. Luxemburgi Zsigmond ajándékozta Dubrovniknak, mivel abban az időben szabad királyi város címmel büszkélkedett. Jó félórát időztünk az 1418-ban emelt, kőből faragott lovagszobor előtt. Idegenvezetőnk ki sem fogyott a szóból. Elárulta, hogy Dubrovnik az egyik kedvenc városa. Azóta nekem is. A szobor alkarja volt a Ragusai köztársaság hivatalos hosszmértéke, a dubrovniki rőf (51,1 cm). Annak idején innen hirdették ki a rendeleteket, nyilvános ítéleteket. Ma népszerű találkozóhely. Jól beláthattuk a tér nevezetességeit, az eredetileg 1444-ben épült városi Óratornyot, ami valójában napóra, a Szent Balázs templomot és a Sponza palotát.
Az óratoronytól nyugati irányban áll a gótikus-reneszánsz építészet egyik remekműve. Szerencsére az épület nagyon szép állapotban megmaradt. Az 1667-es földrengés előtt ilyen paloták épültek az óvárosban. A paloták többsége annyira megsérült, hogy újjá kellett építeni őket. Az óváros épületeit egységesen barokk stílusban alakították ki.
Egyedül az 1521-ben épült Sponza palota tükrözi a középkori Dubrovnik hangulatát. Korábban egy esővíz elvezető kanális volt itt. A palota neve is innen származik: Spongia, vagyis hordalék. Az 1667-es nagy földrengés után az akkori állami vezetés és a kincstár költözött ide. A későbbiekben szabad vámraktárként üzemelt. A palota alaprajza négyszögletes, van átriuma és egy árnyékos csarnoka is. Az épület faragott kőtömbökből épült. Az átrium ajtói, illetve a földszinti csarnok a tároló helységekbe vezetnek. A főfalon a következő latin nyelvű felirat olvasható: “Fallere nostravetant et fall pondere: Meque pondero cvm merces ponderat ipse Deus” aminek jelentése: “Tilos számunkra csalni vagy meghamisítani a mérést, és amikor a javakat mérjük, Isten minket is ezekkel együtt mér.” Megszívlelendő volt ez a bölcsesség, hisz a kor szigorú törvényei nem bántak kesztyűs kézzel a csalókkal és tolvajokkal.
A Sponza Palota jelentette a város kereskedelmi életének a központját, majd a XVII. századtól az értelmiségi élet középpontja lett. Itt találkoztak a tudósok, kereskedők, írók, a város politikai személyei, gazdag polgárai. Napjainkban a Sponza Palotában található a Dubrovniki Levéltár, mely Európa egyik leggazdagabb levéltára.
Az 1667.évi nagy földrengés nyomában tűzvész keletkezett, ami ezerszám pusztította el a város lakóit és döntötte romba románkori, gótikus és reneszánsz épületeit. Talán Szent Balázsnak, Dubrovnik védőszentjének köszönhető, hogy a sok csapás ellenére kiváló állapotban maradt meg a reneszánsz várfal, amit Európa leggrandiózusabb erődítményének tartanak. Kiváló példája ez a középkori erődépítészetnek. A tenger felől érkezve lenyűgöző látványt nyújthat az erős falakkal és körbástyákkal körülvett óváros.
Az első erőd a VIII. században épült, de a XV. századtól a XVI. századig folyamatosan fejlesztették és építették át. A védőárok körülzárja a várost, mint egy egyenlőtlen oldalú sokszög. A városfalak a szárazföldi oldalon 22 méter magasak 4-6 méter vastagok, míg a tenger felől a falvastagság 1,5-3 méter.
A Lovrjenac-erőd (Szent Lőrinc-erőd) a városfalon kívül épült egy 37 méter magas sziklaormon. Dubrovnik lakosai az erődöt a város nyugati, tenger felőli oldalának védelmére építették, főképpen a velencei flotta ellen. A falak vastagsága a tenger felőli oldalon 4 és 12 méter között változik. A bejárat fölött egy latin nyelvű felirat olvasható: “Non bene pro toto libertas venidur auro”, melynek jelentése: ” a szabadság a világ összes aranyáért sem eladó”. Ez is a város lakóinak kötődését és szűkebb hazájuk iránti szeretetét tükrözi.
Dubrovniktól néhány kilométerre-északra fekszik a Trsteno arborétum. Ez egy pici település, ahol Horvátország első botanikus kertje található, harminc évvel ezelőtti első tengerparti családi üdülésünk színhelye. Az arborétum fölött található campingben sátoroztunk két hétig. Talán életem legszebb nyaralása volt. A kempingből az arborétumon keresztül sétáltunk le a tengerpartra. Pálmafák, trópusi növények, mandarinliget, szebbnél-szebb kaktuszokból kialakított parkon át haladtunk át nap, mint nap. Akkor annyira beleszerettünk ebbe a földi paradicsomba, hogy elterveztük, hogy legalább kétévente itt töltjük a nyári pihenésünket. A délszláv háború mindent felülírt. Az arborétum nagy része elpusztult. Emlékszem, akkoriban aggódva hallgattam itthon a híreket a jugoszláviai háborús eseményekről. Tudtam, hogy egy csodálatos parkot ítéltek halálra a háborús támadások. Azóta szerencsére az arborétumot már helyreállították.
Szomorúan hallgattam az idegenvezetőnk előadását az 1991 októbere és 1992 májusa között Dubrovnikot ért támadásokról:
„A legdurvább talán 1991. december 6-án érte a várost. Szerb csapatok a magaslatokról és a tengerről lőtték Dubrovnikot. kb. 2000 gránát hullott a városra. Házak százai sérültek meg, s kilenc hónapig víz és áram nélkül élt a lakosság. Egy statisztika szerint a délszláv háborúban az épületek homlokzatát és az utcák kövezetét 314 találat érte, a városfalat pedig 111. A régi cseréptetőknek pedig a kétharmada beszakadt. Kilenc történelmi palota porig égett és még lehetne sorolni hosszan a háborús károkat, de ne tegyük, mert ezekből ma már nem nagyon látunk semmit. Érdekes, hogy a cseréptetők pótlása volt a legnehezebb feladat. Amiket ma látunk a háztetőkön, azok a cserepek a franciaországi Agen városából, illetve újabban a Krapina-völgyi Bedekovčinából származnak.
Elgondolkodtató és épp ésszel fel nem fogható, hogy milyen erők mozgathatták a délszláv háború éveiben az egykor ugyan kényszerrel egyben tartott Jugoszlávia népeit. Talán mind a függetlenségéért harcolt, de túl nagy árat fizettek érte. Évtizedeken át szomszédságban éltek, s mégis hatalmas gyűlölet érlelődött bennük. Az a tény, hogy egy ilyen gyönyörű várost, ami több száz éven keresztül ellenállt mindenféle külső támadásnak, a szomszéd nép akarta leigázni, hátborzongató. A hataloméhes vágy szörnyű emberi gyarlóság.
Dubrovnik példája is mutatja, hogy törékeny világunkban még törékenyebb az életünk. Este még nem tudhatjuk, hogy mit hoz a reggel. Sosem tanulunk az elődeink által elkövetett hibákból. Itt van ez a kincs, ez a gyönyörű tengerparti város, az UNESCO Világörökségének része, s egy belháború kis híján elpusztította. Csak remélni tudom, hogy ez még egyszer nem következik be.
Még sok-sok látnivalót tartogatott a séta. Az óváros békés, kevés volt a turista, a délutáni kellemes napsütés a tengerpartra csábított. Igyekeztünk a Ploce-kapu felé.
“Raguza. Miért szeretlek annyira, Raguza? Buta kérdés; miért szeret az ember valamit? Közöm van hozzád. A világ városai közül te vagy az egyik, amelyhez közöm van, rokonod vagyok. Szűk sikátoraidon, nemes homlokú tereiden otthonosan járok, zártságodon belül a középkori lélek illatát érzem, bástyáid, falaid, tornyaid, befele hűsölő intimitásod a lélekről mesélnek, mely a parti szikla mögött lázadni mert, megbújt, alkotott. Olyan vagy, mint az írók: magányos és stílusod van! Ne vedd tolakodásnak: szeretlek. Egyszer, ha nincs kifogásod ellene, eljövök, hosszabb időre hozzád, s kibeszéljük a dolgot.” Márai Sándor
forrás: jegyzetek
csamborgo.hu
Wikipedia
Legutóbbi módosítás: 2022.01.31. @ 15:37 :: Szulimán Eleonóra
