Lágy reggelre ébred az élet
eső szitál halkan,
csendesen,
nem számít, hogy szürke a táj,
csodát vár,
most minden ember,
szívükben hó hullás van,
nyugalom,
valami kecses báj,
és a remény,
esendően, szitálva,
csak egyre száll,
mint hófehér paplan, tisztán,
borítja be a vágyakat,
melyek mocorogva fogják kézen,
a bátortalan álmokat,
és fényre vágyva, szépen lágyan,
a moccanatlan szív burkába,
kopognak be csendesen,
mert ők már tudják,
otthonra találnak,
akkor is,
ha nem tudod,
még magad sem.
