– Fázom. Itt nagyon hideg van. Bárcsak tudnám, hol vagyok?
– Bocs, hogy ilyen hideg vagyok, de nézd a jó oldalát a dolgoknak. Ha itt vagy velem, én vigyázok rád.
– Nem értem. Olyan, mintha darabokra szakadtam volna. Mintha lenne egy-egy pillanat, amelyre nem is emlékeszem. Kiesett.
– Nem csodálom. Meghaltál.
– De akkor… most?
– Most itt vagy. Én vigyázok rád, hogy ahogy mozdulsz, nehogy bajod legyen.
– Bajom? Milyen bajról beszélsz? És egyáltalán te ki vagy?
– Hogy biztonságban dobbanj. Sokat dolgoztak rajta, hogy életet leheljenek beléd! Különben én vagyok… No, egyszerűen nevezzünk csak egy tálcának.
– De akkor én nem a mellkasban vagyok? Hogyan? Miért?
– Talán mert voltál szíves egy kicsit meghasadni? – mondta a tálca némi iróniával.
– Meghasadni?
– Mi lenne, ha tartanál némi önvizsgálatot! Még én is látom, hogy darabjaidra hullottál. Azt is, hogy némely ered teljesen elmeszesedett. Itt-ott egy homályos folt… Nem is beszélve a hatalmas hasadékról, amely kettészel.
– Igen, igen. Az az ér akkor meszesedett így el, amikor belevetettem magam a munkába és…
– …és nem tudtad hol a határ. Mondd, neked nem szólt az agyad, hogy talán nem kellene mindent magadra vállalnod?
– Dehogy nem! Szólt, de…
– … nincs semmi de! Tudod, volt már néhány agyhoz is szerencsém létezésem során. Tudod, mennyit panaszkodtak, hogy ők hiába adnak jelzéseket, a szív mindig önállóan dönt. Aztán jön a szívroham, a többiről nem is beszélve.
– Igen, szólt az agy, de én nem tudok úgy élni, ahogy ő mondja.
– Pedig kellene! – korholta betegét a tálca. – Mert azt hiszed, mindent neked kell megoldani. Nem gondolsz te magadról többet, mint kellene?
– Miből gondolod? Hisz pont te mondtad, hogy mindent magamra veszek…
– De hol van benned Isten? A szakadást, a bevérzést, a ronggyá vált létedet, a megnagyobbodásodat látom. De hol rejted Istent magadban?
– A bal pitvarban. Itt van velem. Akárcsak a szerelmek, csalódások, a gyermekek, a sikerek és sikertelenségek…
– Ne is mondd tovább! Talán, ha kicsit nagyobb helyet adnál Istennek, néha még az agyra is figyelnél, akkor most nem beszélgetnénk.
– Akkor nem – mondta megadóan a szív.
– Fájni fog.
– Már fáj. Mi történik?
– Megpróbálják összeöltögetni a szakadásodat. De ugye tudod, hogy a heg örökre ott marad.
– Sejtettem. Majd vigyázok. Nagyobb helyet adok Istennek és az agyra is figyelni fogok. Megígérem.
– Most pihenni fogsz. Aztán már nem találkozunk. Mondhatni, soha többet nem találkozunk, mert ha én érezni is foglak legközelebb, az már biztos, hogy beszélgetni már nem fogunk!
– Nem állsz velem szóba? Soha többé?
– Én szóba állnék, de te már akkor nem dobogsz…
A szív dobbanása lelassult. Mire újra feleszmélt, már nem lógtak ki belőle csövek, nem vakította a fény és nem fázott. Az agy szólítgatta, arra ébredt.
– Hogy érzed magad?
– Azt hiszem, jól vagyok.
– Fogsz már hallgatni rám?
– Fogok.
– Hát persze, hogy fogsz – mosolyodott el az agy, és az arc izmait is mosolyra igazította.
A sebész is észrevette a beteg arcán a mosolyt. Több órás fáradtságáért ez Isten ajándéka volt. Szokásától eltérően leült az intenzív osztályra szállított ember ágya mellé és csak nézte, nézte. Gondolt rá, hogy imádkozzon, de sose tette, így most nem tudta hogyan kezdjen hozzá. Ez a furcsa mosoly rabul ejtette.
– Megígértem – mondta a szív az agynak. – Muszáj, ha még dobogni akarok.
– Bizony, muszáj. – De az agy, magában pontosan tudta, hogy továbbra is csak önmagát fogja adni a szív minden esetben. Ha munkáról, ha játékról, ha szerelemről vagy szeretetről van szó, minden pillanatban. Neki, az agynak, arról kell majd gondoskodnia, hogy ezt a terhet a test többi része el tudja viselni.
Szólni a szemnek, hogy többet lássa meg otthon a Bibliát, szólni a lábnak, hogy induljanak a templomba és szólni a fülnek, hogy legyen nyitottabb Isten szavára.
Az orvos arcát egy langyos fuvallat simogatta meg. Majd a beteg mosolygós arcára lehelt egy életerő-csókot – és reménykedve tova szállt…
Legutóbbi módosítás: 2022.03.29. @ 20:23 :: Bereczki Gizella - Libra